az Éj utáni 245. holdforduló
az Fogyatkozás Havának 23. napja

– Azt mondta, tudja, hogy' szerezhetjük vissza a Révet! – védekezett Soren, aki fejvesztés terhe mellett sem ismerte volna be, hogy egyszerűen csak megesett a szíve a foglyukon.

Adarán látszott, hogy a vérszomja viaskodik benne a józan eszével, de végül az utóbbi kerekedett felül. A lány hátrahajtotta a fejét, és szaggatottan kifújta a levegőt.

– Végül is, ha hazudott, akkor még mindig megölhetjük...

Nos, Soren... nem pont erre akart kilyukadni, de Adara ádáz ábrázata láttán úgy döntött, ezt inkább nem teszi szóvá.

Adara csak megállt a fogoly előtt; az árnyéka betakarta a térdelő alakot. Sosem kellett kardot rántania ahhoz, hogy igazán fenyegető legyen.

– Beszélj! – förmedt rá.

Ravan nehézkesen felemelte a fejét, pillantása kifejezéstelen volt a sokktól. Nem úgy festett, mint akivel a közeljövőben magasröptű társalgást lehet folytatni.

– Ada, szerintem ez most...

Ám a herceg – lehet még hercegnek nevezni, vagy azzal, hogy az apja emberei megpróbálták felnyársalni, elvesztette a rangját? – hamarabb összeszedte magát, mint Soren kinézte volna belőle. Lassan megnyalta a kiszáradt ajkait, és fojtott hangon így szólt:

– Erre... nem véletlenül nem gondolt előttem senki... túl kockázatos... épeszű embernek sosem jutna eszébe...

– Nézz rám, avean, és mondd meg: épeszűnek tűnök én neked?! – horkant fel Adara.

Soren örült, hogy a kérdést nem neki tették fel, mert ő nemmel felelt volna.

– Erre a kérdésre... nem tudok udvarias választ adni – hárított Ravan.

– Beszélj! – Adara a fogsorát kivillantva vicsorított rá; mire az avean nagyot nyelt, és végre belekezdett a mondandójába:

– Az avean haditechnológia mérföldekkel fejlettebb, mint bármelyik törzsé – motyogta halkan, mintha attól félne, ha kimondja a nyilvánvalót, valaki majd megveri érte. – Még ha össze is tudnátok szedni egy nagyobb haderőt, a jelenlegi fegyvereitekkel akkor is alulmaradnátok. A múltbeliekkel viszont... – Elharapta a mondatot. – Ismeritek Tora legendáját?

Farkasfogú Tora. A harcos, aki a fantomseregével egyesítette Északot – majdnem öt egész hónapra.

ez a fickó lehet Brannon példaképe

Már ha példakép lehet egy mesefigura, akit öregasszonyok találtak ki a tábortűz körül ülve. Merthogy Tora éppen annyira volt létező történelmi személy, mint mondjuk Vasorrú Bibircsók, a gonosz boszorkány.

– Mindenki ismeri Tora legendáját – közölte Adara.

– Akkor bizonyára azt is tudjátok, hogyan halt meg.

– Meg akarta hódítani az Üveghegységet. Fogta a seregét, és átkelt a Korlát-szirteken – vetette oda Adara, Ora egyik leckéjét idézve –, akkor látták utoljára.

Ravan idegesen bólogatott.

– És a legenda szerint mi történt a seregével ezek után? – játszotta a lelkiismeretes tanárt, aki rá akarja vezetni a diákjait a helyes válaszra ahelyett, hogy maga mondaná ki azt.

Határozottan nem volt idejük ilyen sületlenségekre.

– Nem ugorhatnánk arra a részre, amikor befejezed a mesedélutánt, és elmondod, hogyan rúghatom fel Asavot a Vérholdig? – türelmetlenkedett Soren.

– P-persze – hebegte a Ravan, és egy kicsit hátrébb húzódott. – Nincsenek további említések a seregről. Ezután egyetlen hiteles forrásban sem bukkan fel – hadarta el gyorsan. – Vagyis a fantomok sosem hagyták el az Üveghegységet. És a gyűrű, amivel Tora a fantomoknak parancsolt, még mindig náluk van.

– Náluk? – kérdezett vissza Soren, de abban a pillanatban, hogy kimondta, megvilágosodott. A szívverése pedig kihagyott egy ütemet, mert végre rájött, milyen irányba halad ez a beszélgetés.

Ravan az ölébe húzta a kezeit, és szórakozottan dörzsölgette a kötéltől kisebesedett csuklóit.

– A vessenteknél.

Soren idejét sem tudta, mikor hallotta utoljára ezt a szót.

A vessentek voltak a legendák rejtélyes, ötödik törzse. Ők, akik vérből születtek és vért ittak, még a mágiájuk is a véren alapult. Oh, és hármas teliholdkor magukkal vitték az engedetlen kisgyerekeket az Üveghegységbe – Soren anyja legalábbis ezzel riogatta a fiút, ha az nem volt hajlandó időben aludni menni.

A vessentek utoljára ötholdas korában tudták őt megijeszteni.

nem úgy volt, hogy ti vagytok a nem-barbár törzs, és nem hisztek el minden ökörséget?

Ravan várakozva pislogott fel Adarára. A lány hallgatása nem sok jót ígért.

Soren megfeszített izmokkal készült arra, hogy szükség esetén közbelépjen, még mielőtt a lány miszlikbe aprítaná a foglyukat. Ravan talán holmi legendákkal pazarolta az idejüket, de hercegként attól még hasznos értesülései lehettek a királyságról.

Ám Adara végül lassan, megfontoltan biccentett.

– Tora gyűrűje... – dünnyögte.

Sorennek leesett az álla.

– Veszélyesnek hangzik – mormolta Adara a szavakat ízlelgetve.

– Lehetetlennek hangzik! – kontrázott rá Soren. – Több szempontból is lehetetlennek...

A megjegyzése süket fülekre talált.

– Honnét veszed, hogy Tora nem valami szakadék alján lelte a halálát? – Adara tovább faggatta az aveant, de a hangjában most mintha egy árnyalatnyival kevesebb lett volna a gyilkos indulat. – A gyűrűje most talán egy gleccser alatt hever.

hallod te egyáltalán miket beszélsz? – siránkozott magában Soren.

– A nagyapám szerint a vessenteknél van – erősködött Ravan.

Adara a száját húzta, mintha valami különösen undorítóba harapott volna.

– Bagolyszemű Arron megőrült, miután... – A felismerés kiült az arcára. Suttogva fejezete be: – Miután visszatért az Üveghegységből...

– A nagyapám nem volt őrült! – csattant fel Ravan. Majd rádöbbent, kivel beszél, és gyorsan lehalkította magát. – Holdszázadok óta ő volt az első, aki visszajött. Azok után már sosem lett a régi... De nem volt bolond, ezt csak az apám terjesztette róla, miután meghalt. Nem ez volt az első alkalom, hogy hazudott a népének... – A gyűlölet szinte csöpögött a szavaiból; bár ez talán nem volt meglepő azok után, hogy Brannon az imént különösebb ellenérzés nélkül tűpárnává lövette volna a fiút.

Sorennek olyan érzése támadt, mintha kívülről szemlélne valami zavaros álmot, aminek a szereplői mind elfogadták az álom elborult logikáját. Csak sodródtak az árral, még a legnagyobb zagyvaságokat sem kérdőjelezték meg. És nem úgy tűnt, mintha mostanság akarnának felébredni.

De most komolyan... Farkasfogú Tora? Vessentek? Fantomsereg?!

Soren sikítani tudott volna.

– Ugye tudjátok, hogy ez úgy hangzik, mintha ti őrültetek volna meg? – kockáztatta meg.

Az Üveghegységben ugrabugráló ötödik törzs az ő tűrőképességét már jócskán meghaladta.

– Megmondtam, hogy nem vagyok épeszű – vont vállat Adara. – Ha egy seregnyi fantom kell ahhoz, hogy visszafoglaljam a Révet Asavtól, akkor szerezni fogok egy seregnyi fantomot.

Alighanem ez lehetett Adara életének legelvetemültebb kijelentése. Pedig Adara áztán gyakran állított meredek dolgokat.

– Ennyi erővel egyszerűbb lenne kérni egy új gyűrűt az Istennőtől – jegyezte meg Soren szkeptikusan, amivel kiérdemelte az aznapi második tasliját. Ez valmivel durvábbra sikerült, mint az előző.

– Ez meg mégis mire volt jó?! – méltatlankodott hangosan.

Adara lepisszegte.

– Mi a...

De ekkor már ő is hallotta: közeledő léptek... csizmás lábak alatt ropogó tűlevelek... fenyőágak surrogása...

Soren és Adara ösztönösen kivonták a kardjukat, de mindketten tudták, a lány nincs olyan állapotban, hogy harcba bocsátkozzon. Ravan is felpattant, bár ő inkább a leggyorsabb menekülőutat kereste.

Meglehetősen félelmetes entitás öltött alakot előttük: Soren apja. Sontar úgy zihált, mintha egészen idáig futott volna.

– Apa? – Soren zavartan eresztette le a fegyverét. – Hogy találtál meg minket?

Sontart elvileg a táborhelyükön hagyták, hogy szükség esetén megvédhesse azt, és rendnek legalább valamiféle látszatát fenntartsa az embereik között.

– Soren, tőled zeng az egész erdő... hála az Istennőnek! – Sorent még sosem szidták le ilyen furcsán. – Már mindeütt kerestelek titeket, de eltévedtem ebben az átkozott... – Pillantása megállapodott Ravanon, mire a szemöldöke összeszaladt. – Mi történt?

– Észak királya nem kért a fiából – tájékozatta Adara tömören.

Sontar összeszorította az ajkait. Külső szemlélőnek úgy tűnhetett, nem különösebben rázta meg a dolgok ilyen alakulása. De Soren tudta, hogy az apját most csak egy hajszál választja el attól, hogy felrúgjon valamit.

– És most mihez kezdjünk, törzsfő? – kérdezte a férfi, nyugalmat erőletve magára.

– Először is elmagyarázhatnád, mit keresel itt...

– Mindent elmesélek a visszaúton! – biccentett Sontar. Sorennek feltűnt, hogy az apja Adarával olyan engedelmes és udavrias volt, mint azelőtt, Evannal sosem.

A férfi már be is vetette magát a fák közé, mikor Adara utána szólt:

– Sontar!

– Igen? – pördült meg a vezér.

– Tudod merre van a tábor?

Sontar szeme elkerekedett; majd bűntudatosan lehorgasztotta a fejét, a vállai előreestek.

– Nem. Fogalmam sincs.

Adara arcán egy mosoly halvány árnyéka suhant át.

– Akkor inkább én megyek elől.

Visszatérve valami egészen különös komédiába csöppentek...

Öt idegen ácsorgott zilált táboruk közepén. Adara embereinek fele bizalmatlanul, már-már ellenségesen méregette a jövevényeket – a másik fele pedig könnyek között ölelgette őket.

Megérkezett az Ashori Eira.

– Már ideje volt – dünnyögte Ravan.

Jelenlétüket Sontar diszkrét köhögése jelezte a többieknek.

Sera eddig a lázadókra meredt gyilkos indulattal, ám most hátrafordult, és vasvillatekintetét inkább a törzsfőre irányította.

– Ez meg mit keres itt?! – mutatott Ravanra, aki erre kicsit közelebb húzódott Sorenhez.

– Az alku meghiúsult. – Adara meg sem próbált mellébeszéni.

A három törzs tagjai egy emberként hördültek fel. Mindenfelől riadt pusmogás hallatszott.

Serát azonban mintha hidegen hagyták volna a fejlemények.

– Akkor most már megölhetem?

– Nem – jelentette ki Adara ellentmondást nem tűrően.

– Hogyan?!

Mielőtt Adara válaszolhatott volna, az egyik idegen kibontakozott Donavan baráti öleléséből, és megindult feléjük.

Soren keze ösztönösen nyúlt a hátára szíjazott kard felé, de a lázadó megtartotta a kétlépésnyi távolságot.

Így ránézésre a férfi közelebb járhatott a harmincadik holdjához, mint a negyvenedikhez, de a szeme közt már állandósultak az aggodalom ráncai. Az orra ferde volt, mintha egymás után vagy nyolcszor eltört volna, de ezt leszámítva akár jóképűnek is lehetett volna nevezni. Gesztenyebarna haját a rea hagyományok szerint hosszúra növesztette; nyakában a törzsét jelképező, félbetört, baglyos medál lógott.

Soren már az idegen tartásából is látta, hogy harcedzett személlyel van dolguk, és a biztonság kedvért továbbra is a kardja markolatán tartotta a kezét.

– Rasenar Rea vagyok, a néhai törzsfőnök örököse, az Ashori Eira választott vezetője – mutatkozott be a férfi, és kurtán meghajolt. Sorent valamiért bosszantotta, hogy ilyen udvarias. – Örömömre szolgál, hogy megismerhetlek, Adara Assan.

A lány farkasszemet nézett a lázadók vezérével, és még szempillája rebbenése sem árulkodott meglepetésről, mikor Rasenar a nevén szólította.

Soren fogást váltott a markolaton, mert izzadni kezdett a tenyere.

honnan tudja, hogy kik vagyunk...?

– Mondd, hogy mit akarsz, és akkor talán nekem is "örömömre szolgál" majd – vetette oda Adara.

Rasenar felemelte a hangját annyira, hogy körülöttük mindenki meghallja:

– Azért jöttem, hogy személyesen kísérjelek el titeket a Severnbe... a táborunkba.

A reák felujjongtak, mindenki más pedig a fegyvere után nyúlt.

– Elkísérj? – horkant fel Soren. – Úgy érted, nincs más választásunk...

Szeme sarkából végigmérte a másik négy lázadót. Három férfi, és egy nő érkezett Rasenarral; egyikük sem látszott puhánynak.

– A másik választás az, hogy maradtok, és itt megvárjátok, amíg az aveanok eléggé felbátorodnak – felelte a férfi nyájasan –, aztán lemészárolnak titeket, és karóra tűzik a fejeteket.

Soren száján majdnem kiszaladt egy illetlen javaslat, ami arra vonatkozott volna, Rasenar melyik testnyílásába illeszkedne legjobban az a bizonyos karó.

– Ez most fenyegetés akart lenni?! – mordult fel Sera, és támadó állást vett fel. Hát, ő sem volt a diplomácia úttörője... Mielőtt még Sera háborút robbanthatott volna ki, Sontar kinyújtotta elé a karját, és figyelmeztető pillantást lövellt a lány felé.

Rasenar oldalra billentette a fejét.

– Csak egy jótanács. – Lesöpörte a nem létező piszkot a nadrágjáról. – Legyünk őszinték: egytucatnyian vagytok, tartalékok nélkül, sérülten. Egy szekérderéknyi avean koslat odakint, ha pedig beköszönt a tél, még az őrjáratok jelentik majd a legkisebb problémátokat. Ilyen körülmények között még a Kilenc Égi sem élné meg a tavaszt.

Soren legszívesebben felvágottat szeletelt volna a férfiból, már csak azért is, mert igaza volt.

– Tudtatok rólunk. Tudtatok a szökésünkről – váltott témát Adara. Lassan és kimérten beszélt; minden egyes szót alaposan meggondolt, mielőtt kimondta volna őket. Ő is borotvaélen táncolt. – Hogyan?

Az Ashori vezére széttárta a karjait, mintha magához akarta volna ölelni a természetet.

– A Vérerdő a mi szemünk és fülünk. Tudunk mindenről, ami e fák között történik – titokzatoskodott.

Adara pislogás nélkül meredt rá, mire Rasenar vonakodva hozzátette:

– És nagyon jó kémeink vannak Jégvárosban.

Ravan olyan hangot hallatott mögöttük, mint aki félrenyelt.

Csönd állt be, mintha Adara válaszára várva az egész tábor visszatartotta volna a lélegzetét.

– Ez nem olyan döntés, amit egyedül meghozhatok – válaszolta a törzsfő idegörlően hosszú megfontolás  után. A hangja szenvtelen volt, de Soren túl jól ismerte a lányt ahhoz, hogy bedőljön neki. Adara szívesebben tépkedte volna le a körmeit egyenként, minthogy beismerje, segítségre szorul. – De ha a vezéreim is beleegyeznek... akkor veletek tartunk.

– Bölcs döntés – Rasenar ismét meghajolt, és visszahúzódott a sajátjai közé. Soren látta Sera arcán, hogy a lány azt fontolgatja, utána köpjön-e... Ami azt illeti, ő is ezen gondolkozott.

Pillanatnyilag nagyon szívesen lett volna a kilencedik ember, aki eltöri Rasenar orrát. El kellett viszont ismernie, hogy az Ashori nélkül a lehetőségeik meglehetősen... korlátozottak voltak. Összelopkodott készleteik már most kimerülőben voltak, utánpótlásról pedig még csak nem is álmodhattak. Adara példátlan ötlete az imént majdnem példátlan katasztrófába torkollott. Egyetlen megmaradt "tervük" egy avean szavahihetőségére és egy esti meste igazságtartalmára épült.

Ráadásul ha ez még nem lett volna elég, kis csapatuk fele rea származású volt, akárcsak a lázadók. Még ha a vezérek úgy is döntenének, hogy maradnak szépen a fenekükön, őket vajon mi tartaná vissza attól, hogy csatlakozzanak a sajátjaikhoz?

Soren fogcsikorgatva engedte le a pallosát.

A legjobban az zavarta, hogy fogalma sem volt róla, Rasenar mit nyer abból, ha elszállásol egy csapatnyi lelencet a táborában.

Verde ellene szavazott. Ez igazából nem lepett meg senkit, ugyanis a varák és a reák között már holdszázadok óta feszült volt a viszony. Mármint amolyan "kibelezem néhány emberedet, aztán úgy teszek, mintha valaki más lett volna" módon feszült... Ha éppen nem volt jobb dolguk, akkor a két törzs a Mozdulatlan Vizek jégpáncélján csatározott. Még most, az avean hódítások után is rendszeresek voltak köztük az összecsapások.

van, amit még egy zsarnok sem tud megváltoztatni

Sera tartózkodott a szavazástól. Őt újabban minden téma hidegen hagyta, amelynek nem volt köze vérben tocsogó avean hullákhoz.

– Ha az Ashori ártani akart volna nekünk, már megtette volna – érvelt Sontar.

Adara biccentett, és Soren is kénytelen-kelletlen igazat adott az apjának. Ha Rasenar holtan akarná látni őket, akkor már halottak lennének, és az Ashori vezére nem rendezne ekkora felhajtást körülöttük.

– Az ellenségünk ellensége a barátunk – hangoztatta Donavan, a rea vezér. Őt igencsak feldobta a lázadók megjelenése. – Ez kovácsolta össze a mi csapatunkat is, és Ras is ezért szeretne szövetséget kötni!

Ez is logikusnak tűnt.

De Soren attól még aggódott.

Rasenar talán igazat beszélt, és az Ashori valóban a megmentésükre érkezett. De Soren gyűlölte, ha meg kell őt menteni. Talán fiatal volt, de azt már megtanulta, hogy az efféle segítség soha nincsen ingyen.

Végül négy a kettő ellenében az Ashori mellett döntöttek.

Rasenar hallótávolságon kívül, egy fának támaszkodva várta ki a megbeszélés végét. Amikor Adara bejelentette a döntésüket, az Ashori vezetője még csak meg sem lepődött. Valószínűleg egyetlen pillanatig sem kételkedett az eredményben.

Rasenar vezetésével belevetették magukat az erdőbe. Hevenyészett táborukból szinte semmit nem vittek magukkal.

Adara és Soren közrefogták Ravant, nehogy szökni próbáljon, vagy idő előtt elhalálozzon valamelyik társuk keze által – khm, khm, Sera...

Már mentek egy ideje, mikor Sontar is hozzájuk csapódott, Adara pedig fojtott hangon tájékoztatta az első vezért Ravan javaslatáról. Soren apja komor arccal hallgatta a beszámolót, és egyszer sem szólt közbe.

– És szerinted...? – Sontar jelentősségteljes pillantást intézett az avean felé.

Ravan a tábor elhagyása óta egyetlen szót sem szólt. Most gondterhelt arckifejezéssel fürkészte a sűrű fenyvest. Ilyen mélyen a Vérerdőben már csaknem vaksötétben botorkáltak. Az avean a lázadók példáját követve időről időre felnyúlt, és végigsimított a fenyők lelógó ágain. Talán át akarta érezni a természetet, vagy ilyesmi...

A tűlevelek Soren gatyájában azt üzenték, hogy ő ennél közelebb már nem szeretne kerülni a természethez...

– Nem tudom, mit gondoljak – vallotta be Adara hosszas töprengés után.

Soren alig várta, hogy félrevonhassa a lányt, és kioktassa arról, hogy a vessentek, Farkasfogú Tora de legfőképpen fantomseregek soha nem léteztek. Majd szörnyülködjön egy sort amiatt, hogy az ilyesmi tényleg magyarázatra szorul.

Azt mondjuk ő is szívesen megnézte volna, ahogy Észak királya egy szép napon hálóingben, egy csészényi gyógyteával a kezében kiáll az erkélyére... és ahogy lenéz, a falak tövéből háromszáz fantom pislog vissza rá. Már ha a fantomok pislognak egyáltalán...

Ravan megrángatott egy újabb fenyőágat, és amikor az visszacsapott, Sorent csak a harci reflexei mentették meg attól, hogy a szája telemenjen tűlevéllel.

– Mégis mit művelsz? – förmedt rá az egykori hercegre.

– Körbe-körbe megyünk – dünnyögte az avean.

– Mi van?

– Már másodjára haladunk el itt, húsz perccel ezelőtt pedig tettünk egy nagy kitérőt dél felé.

– Ezt honnan tudod? – kíváncsiskodott Sontar.

– Látsz a sötétben a bagolyszemeddel, mi? – faggatta Soren. Más magyarázat nem nagyon létezett, a Vérerdőben olyan sötét volt, hogy Soren már lassan a saját orrát is nehezen találta volna meg.

– Az ágak különböző mintákban vannak lecsupaszítva.

– Útjelzések – rökönyödött meg az első vezér, majd elismerően hümmögött.

Közben Soren elugrott egy újabb visszacsapódó ág elől. Az Esküt tette volna rá, hogy az avean szándékosan csinálja, bosszúból, amiért ő meg leütötte.

– Az égtájakat jelzik a táborhoz viszonyítva, és azt, milyen messze járhatunk tőle – tájékoztatta őket Ravan.

szóval így igazodik ki az Ashori az erdőben?

Mindenki valami boszorkányságra gyanakodott. Soren megkönnyebbült, hogy legalább ez esetben szó sem volt mágiáról.

Megragadta az egyik lecsüngő ágat, hogy leellenőrizze Ravan állítását. Végighúzta a tenyerét a tűlevelek mentén, de túl erősen ránthatta meg, vagy ilyesmi, mert ekkor halk reccsenés hallatszott, és az ág Soren kezében maradt.

– Basszus – értékelte a helyzetet.

Adara az ép kezével a homlokára csapott.

Soren elhajította a fadarabot – nagy volt a késztetés, hogy Rasenar felé dobja –, aztán morgott valamit arról, hogy most napokig ragadni fog a keze a vérvörös gyantától.

– Ki tudsz igazodni a jelzéseken? – Adara szigorú hangja miatt ez inkább tűnt parancsnak, mintsem kérdésnek.

– Igen? – érkezett Ravan bizonytalan válasza.

– Ajánlom is.

Adara alighanem valamiféle menekülési terven agyalt, arra az esetre, ha esetleg sietősen kell elhagyniuk az Ashori Eira táborát.

Már olyan régóta gyalogoltak, hogy Sorennek az az érzése támadt, a világ nem áll másból, csak zörgő tűlevelekből és gyantaszagból.

Egyszer csak Rasenar sodródott melléjük. Még az avaron is szinte hangtalan, peckes léptekkel közeledett, olyan magabiztossággal, mintha az övé lenne a Vérerdő. Csak a kezében tartott, sötétvörös fénnyel izzó lámpás lámpás árulta el. Soren halk morranással vette tudomásul a férfi jelenlétét.

– Hamarosan megérkezünk, Adara.

Soren már csak azért is bemosott volna neki egyet, ahogyan kimondta a lány nevét.

– Ideje volt már – jegyezte meg a lány távolságtartóan.

Rasenar a magasba emelte a lámpását, és tüzetes, vesébe mélyedő pillantással mérte végig mind a négyüket. Soren fenyegetően kihúzta magát, ám a lázadó tekintete átsiklott rajta, és Ravanon állapodott meg.

– Ez itt az, amire gondolok? – vonta fel egyik sűrű szemöldökét.

Ravan behúzta a nyakát.

– Ő – motyogta közben.

– Talán – adott kitérő választ Adara.

Rasenar nagy szemeket meresztett.

– Az útitársatok az avean koronaherceg?

– Nem az útitársunk, hanem a foglyunk – pontosított Sontar.

– A foglyotok – ismételte az Ashori vezetője. – És... esetleg van vele... valamiféle tervetek is? – puhatolózott.

– Nincs – vágta rá Soren. – Egy késő őszi reggelen azzal a gondolattal ébredtünk, hogy "hm, mi lenne, ha ma elrabolnánk egy herceget", aztán meg nem bírtunk magunkkal.

– Van – felelte Adara kimérten. – És semmi közöd hozzá.

– Ugyan-ugyan – védekezőleg maga elé emelte a kezeit. – Csupán csak én vagyok az Ashori vezetője... és arra jutottam, hogy... nem is tudom, hogyan mondjam... – A hangja átmenet nélkül véresen komolyra váltott. – Nem feltétlenül szeretném, hogy behozzátok az ellenséget Severnbe.

ó, hogy szopogatnál jéghegyet – fortyogott magában Soren.

– Persze semmi akadálya annak, hogy megtartsátok a titkaitokat – folytatta Rasenar. – De ezesetben talán képtelen leszek meggátolni, hogy valami olyasmi történjen a mélyen tisztelt koronaherceggel... ami után nehéz lesz feltakarítani – rántotta meg a vállát.

Ravan nagyot nyelt.

– Vigyázz a szádra! – Soren keze ökölbe szorult az oldala mellett.

– Ó, nézzétek, hiszen már meg is érkeztünk! – kiáltott fel Rasenar színpadiasan, és ismét a menet élére sietett. Soren fenyegetését teljesen figyelmen kívül hagyta.

XVII. fejezet >>

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés