az Éj utáni 245. holdforduló
az Fogyatkozás Havának 23. napja
– Üdvözöllek benneteket az Ashori Eira szívében! – Rasenar széttárta a karjait, és teátrálisan körbefordult. – Ez itt Severn! Érezzétek otthon magatokat!
Lehet, hogy Soren egy egész kicsit eltátotta a száját...
Ez a hely a maga módján éppen annyira váratlan volt, mint maga a Jégerőd.
A lázadók "tábora" egy kisebbfajta településnek felelt meg – az Ashori tényleg otthon érezte magát a Vérerdőben. Ennek a felfedezésnek nem kellett volna ennyire meglepnie Sorent: elvégre a lázadók már majdnem három holdfordulója birtokba vették a fenyvest; elég idejük volt berendezkedni.
Egyetlen fát sem vágtak ki ahhoz, hogy megépítsék a falut; éppen csak a lombokat nyirbálták meg kissé, hogy a tüzek füstje távozhasson. Az a csekélyke fény, ami így bejutott a táborba, nem tudta eloszlatni a félhomályt, ezért Severnben minden talpalatnyi helyen lámpások és mécsesek égtek. Sorennek nem fért a fejébe, miért nem kapott még lángra az egész kóceráj...
A kunyhókat a fák köré, vagy akár a fákra építették. A magasban lévő házikók között létrákon és kötélhidakon lehetett közlekedni, amit Soren szintén nem ítélt valami biztonságosnak. Aztán eszébe jutott, hogy a húga mennyire imádná ezt a felnőttekre méretezett, életveszélyes játszóteret, és a szíve elfacsarodott...
Mivel a települést gyakorlatilag beleépítették az erdőbe, képtelenség volt belátni az egészet, így a pontos méretét csak megbecsülni lehetett. Soren úgy saccolta, legalább száz fő élhet itt.
Meg a baglyok.
Rengeteg bagoly.
Ott ültek az ágakon, a háztetőkön, a korlátokon... Akármerre fordult az ember, természetellenes, sárga szempárokkal találta szembe magát. Soren próbált nem rájuk nézni – nehogy ellopják a lelkét, vagy ilyesmi –, de ez lehetetlen vállalkozásnak tűnt.
A lázadók előmerészkedtek a kunyhóikból, és legalább olyan átható, bizalmatlan tekintettel méregették őket, mint a madaraik.
– Mi a véleményetek? – fordult Rasenar a vendégekhez fénylő mosollyal.
valaki szóljon már ennek az alaknak, hogy nem egy cirkuszban vagyunk!
– Megfelel – közölte Adara ugyanabban a hűvös stílusban, amit eddig is használt a lázadóvezérrel szemben. Ha ő is annyira el volt ragadtatva, mint a barátja, hát, piszkos jól titkolta!
– Lenyűgöző – hümmögte Sontar. Hátradöntött fejjel szemlélte a házakat a fák tetején. Talán attól félt, hogy a fejére eshetnek... vagy emiatt csak Soren aggódott? – Csak egy valamit árulj el! – Az első vezér elszakította a tekintetét a faházaktól, és Rasenar felé fordult. – Hogyan került az Ashori a Vérerdő mélyére, ilyen messzire a reák territóriumától?
Soren eddig tényként kezelte, hogy a rea lázadók beköltöztek a Vérerdőbe, és most onnan terrorizálják az avean katonaságot. Sosem gondolkozottt el azon, az Ashori Eira tulajdonképpen hogyan került oda.
Rasenar mintha küszködött volna, hogy fenntartsa a derűs ábrázatát.
– Amikor három holddal ezelőtt az aveanok megostromolták a Fészket, tudtuk, hogy nem tarthatunk ki örökké. A király csaknem az egész haderejét bevetette ellenünk. – Lehunyta a szemét. – Úgy gondoltuk ezt akár az előnyünkre is fordíthatnánk, mert ezek szerint védtelenül hagyták Jégvárost. Apánk parancsára összegyűjtöttük a legjobb embereinket, és a főváros felé vezettük őket.
– Vezettük? – Soren felvonta a szemöldökét a többes szám hallatán.
– A húgommal – felelte Rasenar, és a vidám mosolyából egyszerre szomorú mosoly lett.
Soren hirtelen jött szimpátiát érzett az Ashori vezére iránt, noha csak arról volt szó, hogy éppenséggel mindkettőjüknek van egy húga. Pedig nem akarta megkedvelni ezt a pöffeszkedő ripacsot.
– Két nappal az indulásunk után az ostromgyűrű körbefogta a Fészket – folytatta Rasenar. – Vissza kellett volna fordulnunk, de győzködtem Navarát, hogy az utolsó lehetőségünk a győzelemre az, ha bevesszük Jégvárost. Csakhogy Asav... gondolt erre. Hátrahagyott egy egységet a főváros védelmére. Háromszoros túlerőben voltak.
Soren ekkor vette észre, hogy még a gyanakvó sutyorgás is abbamaradt; a lázadók úgy csüggtek Rasenar szavain, mintha még sosem hallották volna a történetet, aminek maguk is részesei voltak.
– Az aveanok arra számítottak, hogy megütközünk velük, és Veron egysége feltűz minket a városfalra. Vagy pedig addig toporgunk egyhelyben, amíg a Fészek elesik, és a visszatérő Asav labdázhat a fejünkkel. Lehetetlen helyzet volt. Ezért hát bemasíroztunk a Vérerdőbe, ahol meghúzhattuk magunkat, és kivárhattuk a megfelelő pillanatot... – Megrántotta a vállát. – És, hát, azóta is azt várjuk!
– Lenyűgöző – ismételte Sontar. – A katonák sosem bukkantak rátok?
Rasenar büszkén felszegte a fejét.
– Még csak a közelünkben sem jártak. Csapdáink és felderítőink vannak mindenütt. Ráadásul – pillantott fel a baglyokra –, ahogy mondtam, a szemeink mindent látnak.
– A királynak is vannak kémbaglyai – kotyogott közbe Ravan. – Legalább a füstöt észre kellett volna venniük.
Adara figyelmeztetően rámordult.
Rasenar tekintete Ravanra villant.
– A királynak is voltak baglyai – helyesbített. – Szerinted honnan lett ennyi madarunk?
A reák fekuncogtak, mintha ismerős poént hallottak volna.
– Az aveanok "idomárjai" csak szerencsétlen kontárok, akik azt hiszik, csak azért, mert egyszer láttak egy baglyot, rögtön képesek reptetni is.
Rasenar hosszas magyarázatba bocsátkozott, közben pedig fel-alá járkált. Soren sóhajtva állapította meg, hogy ez a fickó bizony szereti hallani a saját hangját.
– ...minden rea idomárnak két baglya van, mert a kémbaglyok egy életre választanak maguknak párt. A baglyok bárhová követik a társukat; és ha az egyik elpusztul, a párja ugyanígy ragaszkodik bármihez, ami a másikra emlékezteti. Az avean idomárok ezért úgy gondolták, egyszerűbb, ha csak egy baglyot használnak, meg a párjának a gyűrűjét. De közben az az alapvető igazság elkerülte a figyelmüket, hogy...
– Két bagoly mindig jobb, mint egy! – felelte az Ashori kórusban.
– Pontosan – vigyorodott el Rasenar, és Ravanhoz lépett. Kissé le kellett hajolnia ahhoz, hogy a szemük egy magasságba kerüljön. – El kell keserítselek, öcskös, de nincs a Mezsgyén, aki többet tudna a baglyokról, mint a reák!
A lázadók felől helyeslő morajlás hallatszott.
Ravan ellenállt a késztetésnek, és nem hátrált meg.
– Igazad lehet – ismerte be, és nagyon lassan pislogott egyet.
Rasenar úgy tántorodott hátra, mintha arculcsapták volna. Döbbenten simított végig az állán, miközben zavartan hebegett valamit.
nincs a Mezsgyén, aki többet tudna a baglyokról, mint egy Bagolyszemű
Soren ekkorra már majdnem megfeledkezett arról, hogy Ravan vérvonalbeli. Talán úgy nézett ki, mint egy kivert kiskutya, de attól még lehetett veszélyes. Ez az aprócska közjáték jó emlékeztető volt Soren számára.
– Ez mind szép és jó – vágott közbe Adara nyersen. – De most hogyan tovább?
Rasenar megrázta a fejét, olyan volt, mint aki álomból ébred.
– Igen-igen... Bár remek ékei lennétek a főterünknek, természetesen mindenki elhelyezéséről gondoskodunk. ESA! – kiáltotta el magát.
Alacsony, kövérkés asszony tört utat magának a bámészkodók között. Barátságos, kerek arcával, és kontyba fogott, ősz hajával olyan volt, mint egy nagymama. Sorennek nem fért a fejébe, mi a fenét kereshetett ez a nő Rasenar legjobb emberei között, amikor a férfi Jégváros ellen vonult...
– Nekem te csak ne ordibálj kicsi Ras! Úgy nézek én ki, mint egy süket vén szatyor?! – háborgott az idős nő. – Már akkor a törzs elismert harcosa voltam, amikor a szüleid azt hitték, a fogantatásod nem volt több egy jól sikerült éjszakánál! Több tiszteletet!
Na jó, Soren kezdte kapiskálni az okokat...
Rasenar megköszörülte a torkát.
– Biztosra veszem, hogy Esa asszony a lehető legjobban gondját viseli majd az újdonsült vendégeinknek!
– Arra mérget vehetsz, te kis taknyos! – mormolta a nő. Soren máris kedvelte; Orára emlékeztette őt.
Rasenar széles ívben kikerülte Ravant, és Adarához lépdelt.
– Miután berendezkedtetek, azt hiszem, lenne némi megbeszélnivalónk. – Megkockáztatott egy oldalpillantást Ravan felé. – Igen, nagyon sok mindenről kell beszélnünk... Négyszemközt – tette hozzá olyan halkan, hogy Soren csak véletlenül hallotta meg.
esélytelen, te pöcs
Soren egészen addig nem is tudta, mennyire fáradt, amíg meg nem látott egy valódi ágyat. Még arra sem vette a fáradságot, hogy levegye a bakancsát, mielőtt elnyúlt rajta. Úgy érezte, a világ legkényelmesebb matracán fekszik, pedig az valójában csak egy tűlevelekkel kitömött zsákvászon volt. Pillanatnyilag az sem zavarta volna meg a lelki békéjét, ha kiderül, Esa asszony egy háromgyerekes családot lakoltatott ki innen azért, hogy őt elszállásolja...
Lehunyta a szemét, és szinte érezte, ahogy a tudata egyre mélyebbre süllyed egy álomban.
Az Álomban.
tetemek hevernek körülötte
nem tudni, hogy barátok, vagy ellenségek, csak azt, hogy nagyon-nagyon halottak
hullik a hó... ha most hullik, akkor hónapokig el sem áll majd
betemeti a holttesteket
jégolvadásig meg sem találják majd őket... talán sosem találják majd meg őket
látja Adara mosolyát... de persze, az is lehet, hogy Asav mosolyát látja... többé nincs különbség a kettő között
a száj szavakat formáz: – annyi vért fogunk ontani, hogy akár úszhatnánk is benne
– NEM!
Sorennek kipattantak a szemei, és csak ekkor vette észre, hogy ordibál, mint valami félkegyelmű. A szájára tapasztotta a kezét, mert az üvöltés valahogy nem akart magától abbamaradni.
Nagy nehezen ülő helyzetbe küzdötte magát, a kezei remegtek az ölében.
Az utóbbi napokban már majdnem sikerült meggyőznie magát arról, hogy az az álom csak egyszeri eset volt, véletlen egybeesés...
Ekkor nyitott be az apja. Sorennek halványan rémlett valami abból, hogy Esa asszony közös házban szállásolta el őket.
– Minden rendben? – kérdezte Sontar aggodalmasan. Keze a kardja markolatán nyugodott, és támadó után kutatva pásztázta végig a szobát. De csak a rendkívül nyúzott fiát találta odabent.
Soren bólintott, mert nem bízott a hangjában.
Sontar eleresztette a kardját, keze a teste mellé zuhant. Tizenegy nap telt el azóta, hogy Asav lerohanta a Révet. Tizenegy nap alatt Sontar Assan legalább tizenegy holdfordulónyit öregedett. Soren még sosem látta ilyen hangsúlyosnak az ősz hajszálakat az apja halántékánál, vagy a kimerültség ráncait a férfi arcán.
– Biztos jól vagy? – faggatta tovább a fiát, mert Soren nyilvánvalóan nem volt jól.
De azért megint bólintott.
Látszott Sontaron, hogy még véletlenül sem hisz neki, és magában azon vívódik, odaüljön-e a fiú mellé az ágyra, hogy megbeszéljék az... igazából bármit. Hogy úgy szóljanak egymáshoz, mint apa és fia.
Végül azonban úgy dönthetett, a férfiak nem lelkiznek, mert nagyot sóhajtva hátralépett, és behúzta maga után az ajtót.
Soren is felsóhajtott, mert rájött, hogy szeretett volna beszélgetni az apjával. Szeretett volna elmondani neki mindent.
Azután átmenet nélkül felpattant, és belerúgott a rönkfalba. A nagylábujja belesajdult a mozdulatba.
hát most már pihenni sem tudok rendesen?!
nem valami kis szaros vagyok, hogy lefossam a bokámat valami rémálomtól!
mikor lesz már vége?!
miért nem lehet minden újra... normális?
Nagyjából egy arasznyira volt attól, hogy szégyenszemre sírva fakadjon... szóval úgy döntött, inkább megy, és megkeresi Adarát. Nem csak Rasenarnak volt megbeszélnivalója a lánnyal.
Adara igencsak alulöltözötten nyitott ajtót. Egy pokrócot csavart magára, amit félkézzel tartott, és folyamatosan igazgatta, nehogy lecsússzon. A haja nedvesen tapadt a homlokára, kövér vízcseppek csorogtak le az arcán.
Mögötte a kunyhóból dőlt a füst.
– Tora tökeire, itt meg mi történt? – érdeklődött Soren, csakhogy leplezze növekvő zavarát.
– Megmosakodtam, és elégettem a ruháimat – köhögte Adara.
– Szerintem valami gond lehet a kéménnyel... – jegyezte meg Soren.
Adara égnek emelte a tekintetét.
– Igen, erre már én is rájöttem.
Soren idegesen állt egyik lábáról a másikra.
– Beszélhetünk? – bökte ki végül.
– Mindjárt. – És a lány Soren orra előtt rúgta be az ajtót. A csapódásba beleremegett az egész kalyiba, a fiú pedig hátrahőkölt.
Tehát Soren egy ideig türelmetlenül lődörgött a kunyhó előtt, és közben természetesen nem is gondolt arra, hogy belessen az ablakon...
Végül Adara kirontott a házból, ezúttal már teljesen felöltözve. Bár a váltóruha, amit Esa asszony kerített neki, túl nagy volt rá, és az ing mindig lecsúszott a válláról. De legalább tiszta volt.
Soren hirtelen szégyellni kezdte, hogy neki eszébe sem jutott megmosakodni és átöltözni. Csak a mellényére legalább harminc avean vére száradhatott rá.
Adara a tenyerével dörzsölgette a még mindig vizes tincseit.
– Meg fogsz fázni – tájékoztatta Soren. – A tüzet legalább eloltottad, ugye?
A lány ezt még csak válaszra sem méltatta. Azzal volt elfoglalva, hogy kitámassza a kunyhó ajtaját. A füst valósággal ömlött kifelé.
– Nézzünk körül – javasolta Adara. – Addig se fulladunk meg.
Soren helyeslően biccentett.
Egy ideig némán baktattak egymás mellett. Sorennek néha be kellett húznia a nyakát, mert olyan közel repült el hozzá egy bagoly. A fiú attól tartott, amilyen az ő szerencséje, az egyik madár hamarosan a fejére is piszkít. Lehetőség szerint Adara szeme láttára...
– Ada – fogott bele bizonytalanul –, ugye nem veszed komolyan Ravan ajánlatát? A vessentekkel, meg minden...
– Soren Assan, ne nézz engem ostobának! – csattant fel a lány, Soren pedig végre fellélegezhetett.
A megkönnyebbülése pontosan egy pillanatig tartott.
Merthogy Adara ezek után folytatta:
– Mielőtt tervezni kezdenék, több információra van szükségem.
– Nem elég információ az, hogy vessentek nem léteznek?!
– Ha a vessent törzs nem létezik, honnét jöttek a vérvonalbeliek? – vágott vissza a lány.
A két vérvonal – a Bagolyszemű és a Farkasfogú – állítólag vessentek és emberek nászából született. A vérvonalbeliek különös kinézetüket és a mágiájukat örökölték a vessent felmenőiktől, élethosszuk viszont nagyjából megegyezett egy átlagos emberével. És akármi történt, a vessent vér mindig dominált; vagyis egy vérvonalbeli gyerekei ugyancsak vérvonalbelinek születtek.
Legalábbis így működött mindez elméletben...
– Nem tudom – vallotta be a fiú. – De...
Adara hirtelen megtorpant, és sínbe tett karjával ügyetlenül az egyik faházra mutatott.
– Az ott Rasenaré – közölte.
Soren összevonta a szemöldökét.
– Ezt meg honnan veszed?
A kunyhó pont ugyanúgy nézett ki, mint az összes többi, kivéve, hogy két nagydarab rea ácsorgott az erkélyén.
– Rasenar épp most mászik le a létráján.
Soren lejjebb vezette a tekintetét. Rasenar pont abban a pillanatban ugrott le a létráról, és feléjük tartott.
– Szerinted jó ötlet megbízni benne? – tudakolta Soren suttogva.
Csak a miheztartás végett: szerinte nem volt az.
– Ő az egyetlen lehetséges szövetségesünk – súgta vissza a lány. – És eddig nem próbált megöletni minket.
ígéretes
– Ó, Adara! Micsoda véletlen, hogy pont itt talállak! – Rasenar arca valósággal felragyogott.
A fiúról tudomást sem vett. Soren örült, hogy az iménti szimpátiája mostanra már elpárolgott.
– Kerestél? – kérdezte a törzsfő gyanakodva. A férfi közelében ismét olyan rideggé vált, akár egy gleccser.
– Igen-igen. Mint már említettem... néhányszor... muszáj lesz megvitatnunk pár igencsak kényes kérdést. Ugye most neked is alkalmas? – Ez a fickó remekül tudta kérdésekbe csomagolni a parancsait.
– Mi lett az aveannal? – kérdezett vissza Adara.
Rasenar a szívéhez kapott.
– Bizalmatlanságod már-már sértő! Őkirályi felségét a házamban szállásoltam el. Zárt ajtó mögött, de egyébiránt sértetlenül.
– Jó – bólintott Adara. – Ráérek most – tette hozzá.
– Pompás! Ez esetben talán folytassuk ezt az eszmecserét az irodámban, ott reményeim szerint nem zavarnak majd meg minket. – Már meg is indult visszafelé, egy olyan ember magabiztosságával, aki biztos benne, hogy követni fogják. – Nyugodtan hozhatod a testőrödet is! – szólt hátra a válla felett.
– Nem kértem az engedélyedet – dörmögte Adara. Soren szorosan mögötte maradt.
Rasenar "irodája" csak nyomokban hasonlított egy irodára. Az íróasztala egy szán felfordított teste volt. Székek helyett csak kis hokedlik álltak odabent, amik viszont túl alacsonyak voltak az "asztalhoz" képest. Az egyik sarokban egyetlen ülőrúdon két hóhekér madár trónolt, hosszú farktolluk a földet söpörte. Soren biztosra vette, hogy a kémbaglyok végig őt figyelik.
– A hercegfiú itt van a túlsó szobában – bökött Rasenar a háta mögé, egy elreteszelt ajtóra. – Nem kell aggódni, semmit sem hall.
Helyet foglalt a szán mögött. Adara és Soren állva maradtak.
– Szóóóval...? – Rasenar áthajolt az asztallap fölött.
Adara meg sem próbált mellébeszélni:
– Nem ölheted meg az aveant. Szükségünk van az értesüléseire ahhoz, hogy visszaszerezhessük a Révet.
– Az értesüléseire? – ismételte Rasenar rosszul palástolt kíváncsisággal.
– Azt állítja, tudja, hol van Tora gyűrűje. – Adara ezután néhány szóban összefoglalta, amit megtudtak Ravantól.
Rasenar kicsit hátrébb csúszott, a sámli lábai csikorogtak a padlón.
– Valóban? Ez felettébb érdekes...
igen, az elmebaj is érdekes, de attól még kezelésre szorul – háborgott magában Soren. Legszívesebben ráborította volna valakire azt a szánt. Körülötte mindenki úgy beszélt Tora fantomseregéről, mintha megfontolandó opció lenne!
Lassan kezdte úgy érezni, nem is a világ bolondult meg, hanem ő maga...
– Csakhogy van itt egy aprócska probléma – folytatta Rasenar. – Félre ne érts, kedvellek, Adara, de két embered van, és néhány vara, akik talán azt teszik majd, amit mondasz nekik... Mi tartson engem vissza attól, hogy a saját céljaimra használjam fel a kisherceg értesüléseit? Ha van bármi alapja annak, amit mond... akkor magam is megszerezhetném azt a gyűrűt, hogy a Rév helyett a Fészket szabadítsam fel vele.
Adara nem úgy nézett ki, mint akit sikerült megfélemlíteni, de Soren azt vette észre magán, hogy szabályosan vicsorog.
– Mondjuk a biztos vereség tudata? – kérdezett vissza Adara. – Az Assan-szigetek stratégiailag sokkal kedvezőbb választás. – Az ujjain számolta az előnyöket. – Egy: lehetetlen szárazföldről lerohanni. Kettő: kicsi, könnyen védhető terület. Három: az aveanok még nem építettek ki rajta szilárd katonai rendet. Négy: Tora gyűrűje talán elég lenne ahhoz, hogy visszafoglald a Fészket, de nem hiszem, hogy akár háromszáz fantommal is meg tudnád tartani egy ostromban.
Rasenar kérdőn oldalra döntötte a fejét.
Adara még nem fejezte be:
– Még nem döntöttem el, hogy megéri-e Tora gyűrűje után kajtatni. De ha belefogunk egy ilyen vállalkozásba, akkor támogatásra és ellátmányra lesz szükségünk. Az Ashori segítségére.
– És mégis milyen előnye származna az Ashorinak az Assan-szigetek visszafoglalásából?
Adarának erre is volt válasza:
– Közös az ellenségünk. Az Ashori Eira minden tagja szívesen látott vendég lenne az Assan-szigeteken. Többé nem kéne bujkálniuk, és avean szekerekről lopkodniuk az ellátmányt, mert minden a rendelkezésükre állna. Később pedig együttes erővel sújthatnánk le Brannonra. – Adara felszegte a fejét. – Azt mondtad, szövetséget akarsz kötni. Hát, képzeld, én is.
Szóval Adara kész haditervet állított össze Rasenar leszerelésére. Soren le volt nyűgözve.
Rasenar is megrökönyödött; ő köhécseléssel igyekezett leplezni a meglepetését. Kevés sikerrel.
– Ez már... ígéretesebbnek hangzik. De nem látom a garanciát arra, hogy az ígéreteid nem csak ígéretek...
– Bizalmatlanságod már-már sértő! – A gyúny csak úgy csöpögött Adara hangjából. – De ha a vezérek tanácsa is beleegyezik az itt elhangzottakba... akkor nincs akadálya annak, hogy Eskütétellel igazoljam a szavaimat.
Rsenar megpróbált szigorú arcot vágni – nem sikerült neki –, majd lendületesen az asztalra csapott.
– Adara Assan, öröm veled üzletelni! – pattant fel.
Kezet nyújtott, de amikor Adara felkötött karjára siklott a tekintete, sietve kezet váltott.
Adara keményen kezet rázott vele. Ami azt illeti, olyan keményen, hogy Rasenar később többször is megdörzsölte a szorítás helyét, amikor azt hitte, senki nem figyel oda.
– Persze, ez a megbeszélés rögtön tárgytalanná válik, amit rájövünk, hogy Tora gyűrűje nem létezik, urunk és parancsolónk pedig csak az irháját akarta menteni egy efféle hangzatos hazugsággal – elmélkedett a férfi.
Sorennek leesett az álla. Adarának arcizma sem rándult.
– Ahhoz képest, hogy nem hiszel Tora legendájában, elég sokáig alkudoztál.
– Csak tudni akartam, miféle emberrel van dolgom – kacsintott Rasenar. – Arra jutottam, az új törzsfő kissé talán túl hiszékeny, egyébként viszont meglepően jó stratéga. Olyasvalaki, akit inkább tudnék a saját oldalamon, mint az ellenségén.
– Nem lehet, hogy nem én vagyok túl hiszékeny, hanem te vagy szűklátókörű? – érdeklődött Adara. – Én úgy tanultam, célszerű megvizsgálni minden lehetőséget, mielőtt az ember döntésre jutna.
– Én meg úgy tanultam, hogy időpazarlás megvizsgálni olyan lehetőségeket, amik vessenteket meg fantomsereget tartalmaznak.
Rasenar karba fonta a kezeit. Adara is megpróbálkozott a mozdulattal, de a felkötött karja már megint akadályozta.
Sorennek örülnie kellett volna, hogy végre valaki osztja a véleményét, ehhez képest viszont legszívesebben agyonverte volna Rasenart az egyik sámlival.
– Ez esetben... mit szólnál némi időpazarláshoz? – kérdezte Adara, és az állával az elreteszelt ajtó felé intett.
Rasenar nagyot sóhajtott, majd megfordult, és csörgött kicsit a retesszel. Az ajtó szélesre tárult előttük.
– Mindent hallottam – szólt ki Ravan odabentről.
XVIII. fejezet >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
