az Éj utáni 245. holdforduló
az Fogyatkozás Havának 23. napja
Sorennek szokás szerint rossz előérzete volt.
Fától-fáig, fel-alá járkált, úgy érezte, ha csak egyetlen pillanatig egyhelyben kellene maradnia, az idegei végleg felmondanák a szolgálatot. Minden forduláskor egyre növekvő idegességgel pillatott fel az égre.
A nap első sugarai már glóriaként ragyogtak Nyugat-hegyei fölött, a királynak pedig híre-hamva sem volt.
"...akkor két nap múlva, pirkadatkor találkozol velem itt, az avean tábor füstölgő romjai között, és leteszed az Ősök Esküjét."
Adarával a megadott helyszíntől nem messze várakoztak. Innen jól ráláttak az egykori avean táborra, amiből mostanra nem maradt más, csak elszenesedett fa és holttestek. A törzsfő örökö-... a törzsfő azonban semmit sem bízott a véletlenre: nem távolodtak el túlzottan a Vérerdő nyújtotta biztonságtól, és arra az esetre, ha vissza kéne vonulniuk, a fák között a két rea íjakkal felszerelkezve fedezte őket.
De úgy látszott, Észak királyának nem különösebben sürgős a fia megmentése.
ezért a kölyökért mondjuk én se sietnék annyira
A foglyukat egy magányos fenyőhöz kötözték, szája tegnap óta be volt tömve - ám mindez nem akadályozta abban, hogy úgy vergődjön és nyöszörögjön a kötelékei alatt, mintha kötelező lenne.
- Nyughass, avean!
Hogy nyomatékosítsa a felszólítását, Adara a kardja lapjával a herceg térdére csapott.
- Soren, elszédülök tőled - mordult most a barátjára.
Soren kelletlenül megtorpant. Nem egészen két pillanatig bírta, mielőtt dobolni kezdett a lábával.
- Hol tökölnek már? - fakadt ki a fiú. - Brannon azt hiszi, van még ideje egy gyors habfürdőre az Eskütétel előtt?!
- Habfürdőre - nyögött fel Adara vágyakozva. - Most egy dézsa forró vízért is ölni tudnék.
- Még pár nap, és olyan szagunk lesz, mint az oszló hulláknak.
Adara látványosan a levegőbe szagolt, és grimaszt vágott.
- Nálad már az is előrelépés lenne...
- Én legalább nem úgy nézek ki, mintha felzabált volna egy északi rém – vágott vissza Soren.
- Nem, te úgy nézel ki, mint akit ki is szart.
Soren megkönnyebbülte kacagott fel, és az aggodalom, ami összeszorította a mellkasát és görcsbe rántotta a gyomrát, most mintha enyhült volna egy kicsit.
Számtalan dolog akadt, ami miatt aggódhatott, de pillanatnyilag Adarát féltette a legjobban. Nem az aveanoktól – Soren első kézből ismerte Adara képességeit, és tudta, hogy még fél kézzel is felér bármelyik katonával. Soren önmagától féltette a lányt.
A fiú próbálta bemesélni magának, hogy ez az Adara, aki fegyvertelen szolgálók lemészárlására adott parancsot, ugyanaz a lány, aki nemrég még hevesen tiltakozott az emberáldozatok ellen. De amikor az a könyörtelen gyűlölet kiült a törzsfő arcára, Soren szabályosan megrémült tőle.
Viszont ilyenkor, mikor többé-kevésbé önfeledten évődtek egymással, Soren reménykedni kezdett, hogy egyszer a dolgok ha nem is ugyanolyanok, de legalább hasonlóak lesznek, mint azelőtt...
Nos, újra rá kellett döbbennie, hogy a remény tünékeny kis rohadék.
Fuldokló köhögés hallatszott a hátuk mögül, mire mindketten megpördültek. A foglyuknak valahogy sikerült kiköpnie a szájába gyömöszölt rongyot, és nélküle meglepően beszédesnek bizonyult:
- Annyira…ostobák vagytok! – krákogta kiszáradt torokkal.
Adara tekintete veszélyesen elsötétedett. Soren egész testében megfeszült, és arra készült, hogy közbelépjen, ha Adarának kedve támadna idő előtt végezni a foglyukkal.
- Mit mondtál, patkány?! – A lány fenyegetően közelebb lépett.
- Apám nem fog eljönni. Katonákat küld majd maga helyett!
Ezúttal valahogy rémültebbnek tűnt, mint amikor rajtaütöttek a sátrában. Akkor ösztönös halálfélelem látszott rajta - most viszont mintha pontosan tudta volna, mi vár rá.
milyen fogoly az
amelyik jobban fél a megmentőitől
mint a fogva tartóitól?
Bár, lehet, hogy most egyszerűen csak ramatyabbul festett. Félretéve azt az elhanyagolható tényt, hogy ez a fiú minden szempontból túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, ezúttal nem tűnt éppen szalonképesnek. Hosszú haja ziláltan lógott halottsápadt arcába; szeme tágra nyílt a rettegéstől, de tekintete nem rájuk fókuszált, hanem a horizontra. Nyakán csúnya zúzódások sötétlettek, amik keletkezéséhez lehet, hogy Sorennek is volt némi köze... de ez még mindig semmiség volt ahhoz képest, amit az avean Adarától kapott volna, ha a lány elveszíti a türelmét.
Soren alighanem szívességet tett Ravannak azzal, hogy leütötte, még mielőtt valami nemkívánatosat mondhatott volna Adarának. Soren nem felejtette el, a minap Sera hogy begőzölt a herceg miatt.
- Végig a kezére játszottatok! – Most már kiabált, de hangja olyan magasan csengett, mintha eredetileg sikoltani készült volna. – Megölet engem, és az Ashorira fogja! Már régóta le akar számolni a lázadókkal, csak ürügyre volt szüksége… és ti megadtátok neki! Én mártír leszek, ő meg a hős, aki porig égeti a Vérerdőt, és lemészárol mindenkit az igazság nevében…
- Hazudsz! – vágta rá Adara határozottan. – Az apád a lázadók létezését sem hajlandó elismerni!
- Mert eddig az ő szégyene volt, hogy nem bírt el velük! De most átháríthat rám minden felelősséget. „A fiam túl jóhiszemű volt, titokban akarta tartani a lázadókat. Diplomatikus tárgyalást kezdeményezett… mire a barbárok végeztek vele!” – hadarta egy szuszra, mintha attól félne, hogy újra elnémíthatják. - A nép szeret engem, a bejelentés után ők fogják követelni, hogy a király rendezzen vérfürdőt!
A háta ívbe feszült, ahogy kétségbeesetten feszegette a köteleket.
Soren fejében megkondultak a vészharangok. Vagyis hát szóltak azok már azóta, hogy Adara előállt ezzel az eszelős tervvel, de a fiú egészen eddig figyelmen kívül tudta hagyni az intő hangjukat.
- De hát a fia vagy, a kurva életbe!
- Az egyik fia! Mindig is Ascart akarta a trónra, de eddig legalább többet értem neki élve, mint holtan! Most viszont… - Hevesen megrázta a fejét. - Nem ti csaltátok csapdába őt… hanem ő titeket!
Sorennek nagyon rossz előérzete volt.
Adarát viszont inkább csak feldühítették a herceg szavai.
- Csak nem képzeled, hogy ezzel a maszlaggal…
- Ada! - Soren elkapta Adara vállát, és maga felé fordította a lányt. – Szerintem igazat beszél… El kell tűnnünk innen!
- Soren, nem mondhatod komolyan, hogy…
Soren ösztönösen cselekedett, mikor meghallotta azt a halk, de eltéveszthetetlen, süvítő hangot. Mielőtt még átgondolhatta volna, mit csinál, félrerántotta Adarát, és a saját hátát fordította a lövés irányába.
A nyílvessző elszállt mellettük, és beleállt a földbe. Ravan rémülten nyüszített fel.
A szemközti domb mögül rohamozó avean katonák bukkantak elő. Először csak a páncéljuk csillogása árulta el őket, a teli torokból elüvöltött csatakiáltásaik csak ezután ütötték meg Soren fülét.
- A királyért!
- Picsába – szaladt ki a fiú száján. Előrántotta Narran egykori kardját, amelyet eddig a hátára szíjazva hordott - noha az ellenség még túl messze volt ahhoz, hogy a penge bármit is érjen ellenük.
- Visszavonulunk – vezényelt Adara, elég hangosan ahhoz, hogy a párost fedező íjászok is meghallják. Arcát a rettenthetetlen vezető gránitkemény maszkjává rendezte. Csakhogy Sorent nem csaphatta be ilyen könnyedén, a fiú látta rajta, hogy fogalma sincs, most hogyan tovább.
Újabb nyílvesszők zúgtak el mellettük; támadó katonák lepték el a domboldalt, túl sokan ahhoz, hogy felvegyék velük a küzdelmet.
Adara a parancsához híven maga is hátrálni kezdett, Soren pedig szívesen követte volna a példáját, csakhogy elkövette azt a hibát, hogy ránézett a tehetetlenül küszködő aveanra. A tekintetük találkozott.
- Nem hagyhattok így itt! – Ravan szavai nem éppen méltóságteljes sikoltásban végződtek, mikor egy nyílvessző alig egy arasznyival vétette el az arcát.
csak figyelj - gondolta Soren, ám valamiért mégis megtorpant.
Harcosnak képezték ki, és általában nem ódzkodott az gyilkosságtól. Az volt az életfilozófiája, hogy „ölj vagy megölnek”. De sorsára hagyni egy védtelen fiút – még akkor is, ha amaz történetesen avean volt -, egyszerű kegyetlenségnek tűnt.
- Tudom, hogyan szerezhetitek vissza a Révet! – kiáltotta a herceg utolsó kétségbeesésében. Soren tudta, hogy valószínűleg csak azért mondja ezt, hogy mentse az életét, de mégis… – Ha hagytok meghalni, nektek is végetek!
- Soren! – sürgette Adara.
A fiú még mindig egyhelyben toporgott, miközben a katonák sáskák módjára lepték el a horizontot.
- Ó, az Istennő bassza meg! – mordult fel végül, és nem törődve azzal, hogy Adara őt szólongatja, visszafordult Ravanhoz.
A pallost a magasba lendítette, és egyetlen csapással szétvágta a köteleket. Ravan előrezuhant, és meglepetten pislogott a megmentőjére, mintha eszébe sem jutott volna, hogy ez beválhat.
- Kurvára meg fogom én ezt bánni! – Azzal Soren megragadta a herceg karját – még az kellene, hogy szem elől tévessze az Vérerdőben -, és az aveant magával rángatva rohant be a fenyvesbe.
Soren behúzta a nyakát, ahogy a nyilak elsüvítettek mellette. Az egyik súrolta a karját, mire magában ízléstelen megjegyzést tett a támadó édesanyjára.
A katonák immár olyan közel értek, hogy Adara íjászai is célba vehették őket. Néhány avean felbukott ugyan, de a többi továbbra is elszánt arccal rohant feléjük.
- Mélyebbre megyünk, és lerázzuk őket! – hangzott el Adara futtábban elvakkantott utasítása.
A két rea még kilőtte az utolsó nyilait, majd az előzetesen megbeszéltek szerint fürgén dél felé iramodtak. Soren és Adara ekkor már az ellenkező irányba rohant.
Soren kivont kardja az erdőben inkább akadályt jelentett, mintsem előnyt, így a fiú megpróbálta futás közben visszadugni azt a hátára erősített hüvelybe. Mire a művelet sikerrel járt, háromszor-négyszer majdnem a leszúrta saját magát.
Fenyőágak csapódtak az arcukba, lábuk csúszkált a tűleveles avaron.
Soren nem mert hátranézni, minden pillanatban azt várta, mikor csapódik a hátába egy avean nyílvessző. Bizonyára a képzelete játszott vele, de esküdni mert volna, hogy a tarkóján érzi az üldözőik dühös fújtatását.
Adara ép kezével úgy szorongatta a bordáit, mintha attól félne, hogy máskülönben átszúrják a mellkasát. Sántítása az utóbbi napokban már majdnem megszűnt, de most újult erővel tért vissza, és úgy látszott, a lány bármelyik lépése lehet az utolsó, mielőtt összeesne. Összeszorított fogakkal, hangosan zihálva tartotta az iramot a barátjával.
Ravan ügyetlenül botladozott mellettük, és közben félrebeszélt:
- ...eljöttek értem… meg fognak ölni… nem ölnek meg, elvisznek hozzá… nem akarom, nem akarom megint!
- Pofa be, és fuss tovább! – fújtatta Soren.
Az erdő hamarosan félhomályba borult körülöttük, és igazából már csak találomra kerülgették a törzseket. Soren egyszer neki is futott egy fenyőnek - a találkozás egyáltalán nem bizonyult mókásnak, viszont annál fájdalmasabb volt.
A fiú nem tudta, mennyit rohantak, mielőtt észrevette, hogy közel s távol már csak a saját csörtetésük és Adara sípoló lélegzetvételei hallatszik.
Megállt, és hallgatózott: a közelben még szellő sem rezegtette meg a tűleveleket.
- Leráztuk őket – jelentette ki döbbenten. Magában hálát adott az Ashori Eirának, amiért olyan ijesztőek, hogy még távollétükben is elriasztják a katonákat a Vérerdő mélységeitől.
- Leráztuk őket – ismételte az avean kábán.
Soren eleresztette a herceg karját, amit eddig úgy szorongatott, hogy görcsbe álltak tőle az ujjai. Ravan a földre rogyott, akár egy bábu, aminek elvágták a zsinórjait.
Soren a térdére támaszkodva fújta ki magát, Adara egy közeli fának dőlve próbált lélegzethez jutni. Jódarabig egyikük sem szólt.
- Hát, ezt nem így terveztük – nyögte ki végül Soren a nyilvánvalót. – Remélem, legalább el is tévedtünk!
- A-azt hiszem… tudom hol vagyunk... - Adara hangja leginkább egy döglődő állat halálhörgésére emlékeztetett.
De a mozgása azért még így is egy harcosé volt.
A lány hirtelen ellökte magát a fától, és tarkón csapta a lihegő barátját. A fiú megtántorodott, inkább a meglepetéstől, mintsem az ütés erejétől.
- Ezt meg miért kellett? – Soren sértetten dörzsölte a nyakát.
- Az istenkáromlásért! És… mert kockázattad az életedet – Egy köhögőroham egy pillanatra beléfojtotta a szót –, hogy meg-megmentsd az ellenséget! Mondd csak... teljesen megőrültél?!
Soren a válla felett hátralesett a magába roskadt hercegre.
- Könnyen lehet...
XVI. fejezet >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó