az Éj utáni 245. holdforduló
a Fogyatkozás Havának 22. napja
Ravan úgy érezte magát, mint akit fejbevertek.
Tagjait zsibbadtnak találta – az elméjét nemkülönben. Gondolatai kellemetlen összevisszaságban kavarogtak, és futólag eszébe jutott, hogy talán nem kellett volna annyit benyakalnia a vérborból.
Próbaképpen megmoccant, mire rettenetes, tőrdöfésszerű fájdalom hasított a tarkójába. Ösztönös mozdulattal odakapott volna, csakhogy keze nem engedelmeskedett az akaratának.
Felpattant a szeme.
Első, pánikszerű gondolata az volt, hogy lebénult.
Azután megérezte a csuklói körül a durva kötelet, amely máris kidörzsölte a bőrét.
Az emlékek olyan hévvel rohanták meg, mintha egy kémbagoly szemébe nézett volna, ám a tudás nem nyugtatta meg, sőt...
A szíve meglódult; Ravan le merte volna fogadni, hogy ezt a veszett dübörgést még a szomszédos kontinensen is hallják.
Most már tudatosult benne, hogy egy fához kötözték; a rőtfenyő göcsörtös kérge a hátának nyomódott, és a helyzetet azt sem tette kényelmesebbé, hogy kezeit a fatörzs túloldalán csomózták össze. A módszerről akaratlanul is az assan törzs primitív beavatási szertartása jutott eszébe - hát, ettől sem lett nyugodtabb.
A látása még homályos volt, az őt körülvevő színek viszont szemfájdítóan élesek. A látótere szélén sötét foltok piruetteztek, és mikor megpróbálta kipislogni őket a szeméből, csak azt érte el, hogy émelyegni kezdett a villódzó fényektől. Egymás után többször is nagy levegőt vett, hogy elmulassza a rátörő rosszullétet – és pánikot. Egy úriember szituációtól függetlenül mindent megtesz annak érdekében, hogy ne hányja végig saját magát.
Mikor úgy ítélte, ez a veszély már nem fenyeget, kényelmesebb pózt keresve fészkelődött kicsit, végtagjaiban pedig ezernyi apró tűszúrással indult meg újra a vérkeringés. Tett egy reménytelen kísérletet, és megrángatta a kötelet, de a csomó persze nem engedett.
Lassan felemelte a fejét. A tarkójába nyilalló kín olyan volt, mintha darabokra akarna hasadni a koponyája.
az biztos
hogy Adara Assan nem szórakozott
Ravan óvatosan körbelesett, és az elmosódott pacák alapján arra a zseniális következtetésre jutott, hogy a barbárok szedett-vedett táborába került.
Némi pislogás után már azt is látta, hogy a szökevények a Vérerdő tisztásán találomra felvertek néhány aveanoktól zsákmányolt sátrat, a többi szerzeményük pedig szanaszét hevert, mintha a fogvatartói nem tudták volna, mihez kezdhetnének ennyi holmival.
Ravant azonban leginkább a létszámuk lepte meg: a rea lázadók egyáltalán nem képviseltették magukat, Adara Assan emberei pedig alig tucatnyian lehettek. Ezzel a bandával még egy kocsmai verekedés megnyerése is fizikai képtelenségnek tűnt, nemhogy...
Gondolatmenete megszakadt ezen a ponton; az a jelenet elterelte a figyelmét...
Alig néhány lábnyira tőle egy magas férfi és egy szőke, zilált hajú lány ült, háttal neki – így első pillantásra Ravan mindkettejüket assannak tippelte. Azzal voltak elfoglalva, hogy tábortüzet gyújtsanak, a herceg tekintete azonban azon akadt meg, amit gyújtósnak használtak.
A lány egyenként tépte ki A sötét mágia tiltott fortélyainak kézzel írt oldalait, majd mintegy mellékesen galacsinná gyűrve hajította azokat a már parázsló farakásra.
A betűk egy pillanatra még vörösen izzottak fel – "...darabokat tépett ki önnön testéből, és azokból születtek az ő hűséges szolgái. És örökkévalő vala ő, amíg dobogott a Hetek szíve..." –, majd a papír szélei megfeketedtek és összepöndörödtek, az ősi szöveg pedig örökre elveszett.
Ekkor Ravanban az ilyen szituációkban indokolt, megannyi érzelem közül érthetetlen módon pont a harag lángolt fel.
– Hé! – kiáltott oda annak a kettőnek. – Hé, elég legyen!
Ezért az elhamarkodott, ostoba döntéséért később a fejét ért ütést okolta.
A lány úgy görnyedt a megcsonkított kódex fölé, mintha meg sem hallotta volna, a férfi azonban felkapta a fejét. Ide-oda kapkodta a pillantását a megkötözött herceg, és a kócos lány között, míg végül döntésre jutva pattant fel.
– Megyek, megkeresem a törzsfőt – jelentette be, inkább magának, mintsem a másik kettőnek, és elsietett.
Ravan már éppen értetlenkedni kezedett volna, hogy mégis kit fog megkeresni – a harceg ugyanis tanúja volt annak a gyomorforgató jelenetnek, ahogy az utolsó assan törzsfő fejét kitűzték egy zászlórúdra...
Ám ekkor a lány látványosan megmarkolta a könyv következő nagyjából tíz oldalát, és egyetlen mozdulattal szaggatta ki azokat a kötetből. Ezeket még csak nem is a tűzre dobta, hanem szétszórta őket maga körül. Majd újra a kódexért nyúlt, hogy megismételje a műveletet...
– Hagyd már abba! – Ravan ritkán használt uralkodói hangja keveredett ritkán használt dühével, és az összhatás meglepően tiszteletparancsolóra sikerült. Aztán mikor ezzel sem ért el hatást, felcsattant: – Az a könyv többet ér, mint az életed!
Már akkor megbánta, amikor kimondta.
A fiatal harcos háta megfeszült. A kódex kicsúszott a kezéből, és sercegve puffant a tábortűzbe.
A következő pillanatban a lány már Ravan előtt guggolt, olyan közel hozzá, hogy dühtől eltorzult arca kitöltötte a herceg látóterét. Ravan nyakán már így is kék-zöld véraláfutások sorakoztak – örök hála Adara Assan verőemberének –, a lány azonban most kivonta a kardját, és a trónörökös álla alá illesztette az élét.
A penge hideg érintése rögtön kijózanította a fiút.
– A-azt hiszem a szóválasztásom... meglehetősen szerencsétlen volt...
– Mert te már csak tudod, mennyit ér egy kibaszott élet, nem igaz?! – Vicsorgó arca még közelebb hajolt Ravanhoz, aki nem tudta elszakítani a tekintetét a vérben forgó, könnyektől csillogó szemekről. – Mondd csak, hány embernek kellett meghalnia ahhoz, hogy csinos ruhákban parádézhass a városban, és magasról leszarhasd a világot?! Várj csak, nem is emberek voltak, hanem barbárok, nem igaz?
Ravan máskor talán szívesen kimagyarázta volna magát, de pillanatnyilag még levegőt sem mert venni.
– Az assanok nem ejtenek foglyokat. Az assanok nem egyezkednek. Anyám azt mondaná, a te fajtádat lassan kell kivéreztetni, mert csak abból tanultok, és anyámnak mindig igaza volt... – fröcsögte.
Hirtelenjében Ravan sem tudott volna érveket felhozni önmaga védelmében.
A lány két kézzel szorította a kardot a torkához: az egyiket a markolaton tartotta, a másikkal markokra fogta a pengét. A tenyeréből vér csöpögött, de ezt mintha észre sem vette volna...
A herceg szorosan a fatörzshöz simult, de nem tudott hová menekülni; a kard éle belemélyedt a bőrébe, és forró patak csordult le a nyakán. Szorosan lezárta a szemét, és nem akart meghalni, nem akart meghalni...
– Sera!
A lány megdermedt, a penge pedig nem szaladt mélyebbre.
Ravan óvatosan résnyire nyitotta a szemét.
Sera hátranézett a válla felett, és az ínyét kivillantva vicsorgott a három érkezőre.
A magas férfi – figyelembe véve a foglyok listáját ő lehetett Sontar Assan – elhozta hát a törzsfőt. Adara Assan lépdelt az oldalán, aki valahogy még teljesen összeverve is fenyegetőnek tűnt. Görnyedten és kissé sántítva járt; jobb karját sínbe tették, és egy rongydarabbal felkötötték; a zúzódások az arcán pedig a szivárvány minden színében játszottak.
A harmadik, a fiú ért hozzájuk először, arca kivörösödött a futástól. Ravan nem éppen megfontolt támadásának nyoma már varasodni kezdett az arcán, szeme körül pedig halványuló monokli árulkodott az avean vendégszeretetről. De őt legalább nem ütötték le egy kardmarkolattal...
Szó ami szó, Ravan nem repesett az örömtől, hogy viszontláthatja ezt a harcost.
– Te maradj ki ebből, Soren! – acsargott a lány.
– Meg a lófaszt! Ez itt a foglyunk, és tudod mi a foglyok lényege? Hogy élnek, Sera!
Egy kicsit kevésbé szorult helyzetben Ravan megemlítette volna, hogy jobban preferálja, ha személyes névmással hivatkoznak rá.
– A foglyok lényege, hogy gyengének tűnünk tőlük! – replikázott a lány.
– Nélkülük meg kibaszottul halottnak tűnünk!
Ekkor ért melléjük Sontar és Adara.
– Elég ebből Sera! – hangzott el az utasítás.
– Nem elég! Még messze nem volt elég! – kiáltotta Sera hisztérikusan.
Felugrott, hogy szembenézhessen a törzsfővel. Kardját széles ívben meglendítette, mígnem annak hegye Adara mellkasára mutatott. A mozdulat közben majdnem lekaszálta Ravan fejét.
Közelebb lépett, a kardhegy már Adara ingét súrolta. Sontar is a fegyvere után nyúlt, de a törzsfő leintette. Közben le sem vette a tekintetét Seráról.
– Ez egy avean... az Istennő nevére, ez maga a patkányherceg! – folytatta Sera. – A családja felelős mindenért, amit tettek velünk! Lemészároltak mindenkit, az öregeket, a gyerekeket is... ott voltál! Felgyújtották a tábort! Meg-megölték az anyámat... – Ingerült mozdulattal törölte meg a szemét, a kard reszketett a kezében. – Elvettek tőlünk mindent! Megöltek minket is, halottak vagyunk, csak még nem tudjuk! Te... te pedig képes lennél egyezkedni a fajtájával?!
Adara puszta kézzel csapta félre a pengét.
– A mélységbeli Kárhozottakkal is egyezkednék, ha azzal megmenthetném a népemet! – A hangjából ugyanaz a tekintély sütött, ami Brannon beszédeiből szokott. – Ne aggódj, megfizetnek még... mindenért fizetni fognak. Az én apám is miattuk halt meg, Sera!
– Te pedig köpsz az áldozatára.
Sera olyan erővel állította bele a kardját a földbe, hogy az avean acélpenge megremegett.
– Rám ne számíts, törzsfő! – vetette még oda, mielőtt elmasírozott.
Ravan megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor végre látótávolságon kívülre ért.
Csakhogy a törzsfő jeges pillantása most rá fókuszált.
– Ne örülj annyira a fejednek, mocsadék! – mordult rá Soren.
– Talán élve van rád szükségünk, de nem egészben – közölte Adara érzelemmentesen. – Még egy ilyen megszólalás... vagy igazából bármilyen megszólalás, és búcsút mondhatsz annak a két szép szemednek!
– Ennyi erővel akár be is köthetnénk a száját – vetette fel Soren.
– Várj! – kiáltott fel Ravan.
"...egyezkdeni a fajtájával..."
Csak most értette meg. Adara Assan életben hagyta őt, mert azt tervezte, hogy...
– Remek ötlet, Soren.
XV. fejezet >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó