az Éj utáni 245. holdforduló
a Fogyatkozás Havának 18. napja

A tanácsterem olyan hatalmas volt, hogy még a visszhang is eltévedt volna benne. A plafonig érő ablakokon beömlött a lemenő nap fénye; az örökjég falak és a súlyos csillárok ennek ezerszeresét verték vissza. A helyiség közepén egy gigantikus, rózsafa asztal állt, amit két holdfordulóval ezelőtt egyenesen Fenhallanból hozattak – és amiből egyébként bőven elég lett volna negyedekkorát rendelni... Nyolcnál többen ugyanis még sosem ültek mellette.

Ezúttal pedig csak heten voltak.

A király természetesen az asztalfőn foglalt helyet. A jobbján üresen árválkodott egy szék – az, amelyik születése jogán Ravant illette volna meg; az, amelyiken általában Ascar páváskodott.

Ascar már két holdhónapja Valhallanban tanult, és nélküle az ilyen tanácsülések még a szokásosnál is unalmasabban teltek. Senki nem hintázott a nyikorgó, antik székeken; pihentette a lábát az asztalon; vagy használta a dobótőrjei céltáblájának a csillárokat. Elmaradtak az epés megjegyzések is – a herceg távollétében senki nem merte kimondani azt, amire mind gondoltak.

Mindenesetre Ravan örült, hogy most az egész Határ-tenger választja el az öccsét tőlük... legfőképpen az apjuktól...

Ascar hűlt helyén kívül jelen volt még az elengedhetetlen Asav is, aki a király balján ült, egy igencsak előnytelen kötéssel az arcán – nem volt hajlandó elárulni, hogyan sikerült eltörnie az orrát.

Valamint a követek, akiket az Első– és Második-tábor helytartói küldtek.

Na meg a királyi testőrség kapitánya – Ravan szerint a legtöbb gyertyatartóba több stratégiai érzék szorult, mint Tratton Aveanba –, meg a helyettese és alkalmi hóhérja, Narran, a Halál, aki az ész hiányát erővel és kegyetlenséggel pótolta.

Ők voltak hát a királyság leghatalmasabb emberei.

Díszes társaság.

Brannon már a Két Hold havában kiküldte a meghívóleveleket, hogy a legtávolabbi tartományok követei is kényelmesen megérkezhessenek a fővárosba. Ravan már egy hónappal ezelőtt is pontosan tudta, mire számíthat a tanácskozáson: üres, politikai locsogásra, mint mindig.

Első napirendi pont: az Ashori Eira, vagyis a rea lázadók problémája, akik immár hónapok óta rendszeresen megkeserítették az avean kereskedők életét azzal, hogy kisajátították a Királyi Bányákba és a Második-táborba tartó rakományokat. Lassan ideje lett volna hivatalosan is elismerni a létezésüket, hogy végre nagyobb horderejű intézkedéseket is bevethessenek annál, hogy néhány szerencsétlen katona bemasírozik a Vérerdőbe, majd csak a karóra tűzött fejük tér vissza onnét... De egyelőre még a lázadók említése is felségárulásnak számított a tanácsterem falain kívül... valahogy mégis minden alattvaló tudott a létezésükről, és a felettébb kellemetlen tényről, hogy a katonaság minden igyekezete ellenére is képtelen kifüstölni őket a rengetegből.

Második napirendi pont: a valhallani kereskedelmi kapcsolatok. A király újabban a Délen is újdonságnak számító szuronyos muskétákkal kívánta felszerelni a lőfegyvert sosem látott avean katonaságot, amiért a Bányákból kitermelt, megmunkálatlan arannyal fizetett volna Døramának.

Utolsó napirendi pont: Ravan a két nap múlva esedékes északi körútja. Az aveanok három holdfordulóval azelőtt véres küzdelem árán bevették a reák Fészkét – majd a kreativitás teljes hiányával Második-tábornak keresztelték azt. Azóta Ascar kötelessége volt minden holdfordulóban ellenőrizni az ottani viszonyokat. A táborba menet még néhány jelentés erejéig útba ejtette a Királyi Bányákat; utazását pedig azzal zárta, hogy gyakorlatilag átgyalogolt a Befagyott-szoroson, és vetett egy pillantást a Gleccservidék falvaira is. Az egész művelet két teljes holdhónapot, vagyis ötven napot ölelt fel. Nos, Ravan nem repesett az örömtől, hogy az öccse távollétében megörökölte a megbízását...

Oh, és a gyűlés végén néhányan hátba veregették volna Asavot az assan-szigeteki hadjárat sikere miatt...

Csakhogy aznap hajnalban egy félőrült katona vágtatott be a palota udvarára, és nyilvánvalóan félrebeszélt, mert az, amiről hadovált, teljes abszurdum volt...

Most pedig kitört a káosz a tanácsteremben, és Észak leghatalmasabb emberei egymást túlkiabálva értekeztek ugyanarról a témáról: a hadifoglyok szökéséről.

– Azoknak a mocskoknak meg kell dögleniük! – fröcsögte Narran, és hogy nyomatékosítsa a szavait, hátrarúgta a székét, és nagyot csapott az asztalra.

– Igazán örülünk, hogy végre neked is sikerült erre a következtetésre jutnod – jegyezte meg Asav, törött orra miatt egészen furcsa hangon.

Ravan semleges arcot vágott, de magában jót szórakozott a képtelen helyzeten.

A jelek szerint az apja kénytelen lesz bevallani a népnek, hogy a "barbárok" talán mégsem annyira elmaradott népség... vagy pedig el kell ismernie, hogy az avean katonaságon kifogott egy csapat vadember.

Persze a király hamar talált harmadik lehetőséget is, mely szerint az emberek semmit nem fognak sejteni a történésekből. Még a végén rádöbbennének, hogy Észak királya mégsem mindenható.

Először is el kellett tüntetni az útból a megzavarodott katonát... és egy jóságos szívroham azonnal érkezett is, hogy véget vessen szerencsétlen fickó szenvedéseinek. Asav frissen szerzett örökjég kardjának természetesen semmi köze sem volt az események ilyen alakulásához!

Szemtanúk nélkül pedig már csak egyetlen feladatuk maradt: gyorsabban levadászni a túlélőket, mint ahogy a pletykák útnak indulnának. A helyükben Ravan nem reménykedett volna. Evan Assan halálra ítélt lánya megölte Veron parancsnokot, majd szinte egymagában lekaszabolt egy tucatnyi katonát – ez annyira meredek történet volt, hogy nem egészen két nap múlva már Valhallanban is ezen csámcsognak majd a népek.

Ravan tenni fog róla, hogy így legyen.

A vita ekkor éppen holtpontra jutott, mert, mint kiderült, teljes időpazarlás volna hajtóvadászatot indítani a szökevények után, ugyanis a Vérerődben még kémbaglyokkal is lehetetlen lenne megtalálni őket. Ha pedig csak úgy vakon koslatnának utánuk, előbb-utóbb belefutnának az Ashori Eira csapataiba is. Patthelyzet.

Az Első-tábor követe szólalt fel:

– A jelenlegi... körülmények között... nem lenne bölcs döntés elnapolni Ravan herceg északi körútját?

Kérdése ismét parázs vitát eredményezett. Nyugat-hegyein ugyanis csak egyetlen út vezetett át...

A követ nem Ravantól várt választ – végig a királyára nézett, aki eddig hozzá sem szólt a parttalan vitájukhoz.

– Elég. – Brannonnak fel sem kellett emelnie a hangját, hirtelen síri csönd borult a teremre.... így tisztán hallatszott a tompa puffanás, ahogy Narran véletlenül a széke mellé ült. Senki nem mert nevetni.

Brannon csak most pillantott fel, arca az érzelemmentesség tökéletes maszkja volt.

– Természetesen nem fogjuk elhalasztani a körutat – magyarázta olyan leereszkedően, mintha egy csapatnyi kisgyerekhez beszélne –, mivel meg akarunk előzni mindenfajta szóbeszédet.

Ravan meglepetésében félrenyelt, és hiába próbálta semleges arckifejezéssel álcázni a fuldoklását.

mert ha indokolatlan útonállók

megölik a trónörököst

arról nem fognak pletykálni?!

Talán mégsem annyira szórakoztató ez a helyzet, mint ahogy elsőre gondolta...

– Sőt – folytatta a király továbbra is kioktató hangnemben –, ez a tökéletes alkalom arra, hogy előcsaljuk a barbárokat, akárhol is bújkálnak. Biztosra veszem, hogy még nem merészkedtek túl mélyre a Vérerdőben... és abban a pillanatban, hogy észreveszik a kíséretet, támadni fognak.

ez a világ legprimitívebb csapdája

Ő pedig köszönte szépen, nem kívánta kockára tenni az életét csak azért, hogy ne essen csorba az apja büszkeségén.

Csakhogy ebben a helyzetben a tiltakozás még a beleegyezésnél is ostobább húzás lett volna. Ha Ravannak döntenie kellett volna, hogy Brannon ölje meg, vagy a szökevény barbárok... akkor gondolkodás nélkül az utóbbit választotta volna.

– Királyom... – vetett ellen az Első-tábor követe enyhén remegő hangon –, ha... ha szabad tudnom... mi-miért annyira biztos benne, hogy a barbárok ráharapnak a csalira?

Jura nevére!

az a csali történetesen a herceged!

– Eraton, te ugyebár nem vagy katona – jegyezte meg Brannon színtelen hangon.

A követ nagyot nyelt, majd óvatosan megrázta a fejét.

– Ha az lennél, már te is kiismerted volna a barbárok stratégiáját.

– Vagy annak hiányát – tette hozzá Asav az asztalra könyökölve. Orrhangja hirtelenjében már nem is volt olyan vicces. – A vademberek még csak hírből sem ismerik a taktikai cseleket, és képtelenek előre gondolkozni. Ha két törzs összecsap, egyszerűen az veszít, amelyiknek kevesebb embere van... de még ha látják is a létszámfölényt, akkor sem vonulnak vissza. – Szavalatát undorodó fintorral zárta.

Brannon aprót biccentett.

ahhoz képest, hogy képtelenek előre gondolkozni

valahogy mégiscsak megszöktek...

és kötve hiszem, hogy Adara Assan puszta kézzel tépte le magáról a láncokat

– Meg kell kétszerezni a kíséret létszámát! – mennydörögte Narran, aki végre feltápászkodott a földről. Ő aztán a szívén viselte az ügyet, mivel maga is tagja lett volna a szóban forgó kíséretnek.

– Ugyan miért? – horkant fel a Második-tábor követe. – Most tárgyaltuk meg, hogy a barbárok nem többek, mint ösztöneiktől vezérelt állatok! Ráadásul a legrosszabb esetben sem lehetnek többen... két tucatnál!

– Nem – mondott ellen Asav is. – Nem a katonák létszámát, hanem a minőségét kell megkettőzni.

– Ha a megszokottnál népesebb kíséretet küldenénk, az szóbeszédre adna okot a városban – helyeselt a király.

– Továbbra sem értem... – folytatta volna a követ, ám Brannon a mondat közepén leintette.

– Talán az előző kíséret nagyrészt újoncokból állt, de Veron harcedzett parancsnokom volt, mindkét hadjáratban mellettem küzdött. Most pedig valahol odakint hever belefagyva a saját vérébe! Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. – Brannon összefonta az ujjait, és előredőlt. – Egyszer már alábecsültük őket. Nem akarom még egyszer elkövetni ugyanezt a hibát. Mert legközelebb már valaki drágán megfizet majd a tévedésért.

A követ kissé hátrébb csúszott a székével, és nem kotnyeleskedett többé.

Ravant nem nyugtatta meg a tudat, hogy ha esetleg szörnyű kínhalált találna halni a barbárok keze által, akkor azért valaki csúnyán megbűnhődik...

– A legjobb katonáimat válogatom ki a feladatra, királyom! – ajánlkozott Tratton, a testőrkapitány.

A király elgondolkozva simított végig a szakállán, majd rábólintott a javaslatra.

Ravan véleményét senki nem kérte ki a tervvel kapcsolatban.

Sőt, Asav volt az első, aki egyáltalán tudomást vett a jelenlétéről a gyűlésen:

– A lányt élve hozd elém! – utasította.

Ravan élesen beszívta a levegőt, és lassan Asav felé fordult. Nem mondhatni, hogy a herceg maga lett volna a megtestesült tekintély, de frusztrált-haragos tekintete láttán a hadvezér vonakodva lesütötte a szemét.

– Talán még soha senki nem mondta neked, Asav... de én a herceged vagyok, és nem a beosztottad – jegyezte meg. Most először szólalt meg a tanácsülés kezdete óta. Talán a politikai hatalma egy nagy nullával volt egyenértékű, de azt nem hagyhatta, hogy Asav Avean ugráltassa. – És megköszönném, ha nem ütnéd bele mindenbe az orrodat... mert még a végén eltörik.

A férfi ösztönös mozdulattal nyúlt a kötéseihez; arca fájdalmasan megrándult.

A jelenlévők többsége köhögéssel próbálta álcázni a kuncogását, de Narran hangosan felröhögött.

A király nem nevetett, még csak el sem mosolyodott.

Sohasem tette.

Ravan egyik lábáról a másikra állt. Sűrű sötétség vette körül, az a komisz fajta, amelyiktől az ember kényelmetlenül kezdte érezni magát, mintha bármikor kinyúlhatna az árnyak közül egy fantomkéz, hogy elragadja.

A fiú sosem volt az erőszakos megoldások híve – de jelenleg nagy kedve lett volna úgy istenesen orrba vágni Asav Aveant...

A nap már rég lebukott az Északi-nagyhegység bércei mögött, amikor a király hajlandó volt berekeszteni a gyűlést. Két szolga szélesre tárta a tanácsterem ajtaját, majd nesztelen léptekkel belibbentek a helyiségbe; megszokták már, hogy ilyenkor az ő feladatuk kiszedegetni Ascar dobótőrjeit a plafonból, a csillárokból, meg Tratton székének háttámlájából – ám belépve megkönnyebbülten konstatálták, hogy ezúttal nem lesz szükség a szolgálataikra.

Amíg Brannon a követekkel tárgyalt, Ravan sietve kisiklott az ajtószárnyak között, és öles léptekkel a szobája felé vette az irányt. Magányra volt szüksége, az elhangzottakat... még egyszer át kellett gondolnia.

Asav csak a folyosón érte őt utol.

A herceg fejében már akkor megszólaltak a vészharangok, amikor meglátta a mosolyt Asav arcán – aki ilyen jókedvű tud maradni egy nyolcórás tanácsülés után, annak biztosan nincsenek tisztességes szándékai.

– Hercegem. – Kurtán meghajolt, de inkább csak azért, hogy elrejtse túlontúl vidám ábrázatát. – A király beszélni óhajt veled. Azt üzente, várd meg a trónteremben!

Ennek hallatán Ravannak még a szívverése is kihagyott egy ütemet.

nem

Hirtelen megszédült; a falnak kellett támaszkodnia nehogy szégyenszemre összerogyjon a folyosó közepén.

nem nem nem

Az apjuk Ascart szokta magához hívatni, nem őt. Egyszer, csak egyetlen egyszer fordult elő, hogy Ravanra esett a választása... a fiú egészen eddig imádkozott a nem létező Istennőhöz, hogy az az alkalom soha ne ismétlődjön meg...

nem akarom

még egyszer nem

Asav bátorítóan megveregette a fiú vállát, de ez a gesztus is inkább úgy hatott, mintha a veséjét akarta volna leverni.

– Sok szerencsét... hercegem! – Pillantása azt üzente: szükséged lesz rá.

Fütyörészve sétált el...

Most, a sötétbe borult trónteremben olyan érzés fogta el a fiút, mintha az világűr kellős közepén ácsorogna: a plafon és az oldalsó falak mind belevesztek a félhomályba, csak a trón fölötti, kerek ablakon sütött be a Celebra fénye, ezüstös ragyogásba vonva az emelvényt.

Ravan nyugtalanul toporgott a helyiség közepén, tétova léptei visszhangot vertek. Görcsös idegességében a hímzett mellénye szegélyét gyűrögette.

Bár azzal nyugtatta magát, az apja bizonyára a körúttal kapcsolatban akar szót váltani vele, egy sokkal rémisztőbb gondolat zakatolt az agyában.

mi van, ha rájött...?

mi van, ha tudja...?

Kérdéseire hamar választ is kapott, mert a következő pillanatban a király megérkezett, és egyetlen rántással feltépte a trónterem súlyos ajtaját. A nyíláson át beáradt a gyertyatartók fénye; a férfi árnyéka megnyúlt a világos sávban. A küszöbön álló Brannonból sem látszott más, csak egy fekete sziluett – árnyék volt ő is.

Kíséret nélkül érkezett.

Döngő léptekkel vonult be a terembe. Ahogy Brannon közeledett felé, Ravan úgy érezte, mintha a torkán akadt volna valami nagy és nehéz – teszem azt az Északi-nagyhegység.

Ötöt fordult a hold, mióta utoljára kettesben maradt az apjával...

Amikor a uralkodó már három lépésnyire járt tőle, Ravan nemhogy meghajolt előtte, szabályosan térdre vetette magát a márványcsempéken. Attól sem állt messze, hogy a homlokát a padlóhoz érintse.

– Királyom – lehelte. De az is lehet, hogy csak gondolta. Émelygett.

Brannon undorodva felhorkant.

– Kelj már fel! – vetette oda neki hűvösen. – Nem ezért hívtalak ide.

A fiú felpattant... aztán majdnem összerogyott megint; remegő lábai alig tartották meg a testsúlyát.

– Szabad tudnom, mi az oka? – akarta kérdezni a herceg, de csak valami szánalmas motyogásra futotta tőle.

Brannon szemei sárgán izzottak a sötétben; Ravan felnézett az apja arcára, de amint találkozott a tekintetük, rögtön félre is kapta a pillantását. Olyan érdeklődéssel kezdte fürkészni a padlót, mintha a márványcsempéknél nem létezne izgalmasabb dolog a világon... És az Esküt tette volna rá, hogy a férfi árnyéka rángatózott a földön.

– Négyszemközt akartam veled beszélni; nem lenne szerencsés, ha most kihallgatnának. – A király nem húzta sokáig az időt, rögtön a tárgyra tért:  – Úgy hiszem, valaki kémkedik a gyűléseinken.

Még szerencse, hogy Ravan már eddig is kellőképpen rémült képet vágott, így fel sem tűnt, hogy az arca hirtelenjében még a szokásosnál is fehérebbre sápadt.

– Az a rea csőcselék már holdhónapok, ha nem holdfordulók óta fosztogatja az északra tartó szállítmányainkat. És bármilyen véleményen vagyok is a barbárokról, nem tudom elképzelni, hogy ne lenne jobb dolguk annál, hogy naphosszat ücsörögnek a fákon, és várják, mikor vetődik arra egy szekérkaraván – folytatta Brannon. – Azután a királyságtól lopott arannyal fizetik le a saját kereskedőinket, hogy árut és embereket csempésszenek nekik a Második-táborba és onnan ki. Mi pedig kivezényelhetünk akárhány őrjáratot, a vadak valahogy folyton kisiklanak a katonáink markából.

A szállítmányozás és őrjáratok ügye is azon érdekfeszítő témák közé tartoztak, amik az efféle tanácsüléseken mindig előkerültek. Előzetesen csak az értesülhetett róluk, aki ott ült a Fenhallanból hozatott rózsafa asztal mellett - így az árulás gyanúja nagyon is jogos volt.

– Ki-kire gyanakszol? – kérdezte Ravan, mikor csodával határos módon rátalált a hangjára. A szíve úgy verdesett a mellkasában, mint egy csapdába esett kismadár.

Brannon megcsóválta a fejét, közben önkéntelenül is rámarkolt új kardja markolatára, mintha határozott szándéka lenne most azonnal igazságot szolgáltatni a felségárulásért. Árnyéka egy szekundumnyival elkésett a mozdulat ismétlésében... és még mindig vibrált.

– Valamelyik tábor követét gyanúsítottam; azok úgyis gyakran fordulnak meg a Vérerdő felé... de két gyűléssel ezelőtt parancsba adtam, hogy a helytartók küldjenek új követeket. És ennek ellenére csak a múlt hónapban megint három szekérnyi árunak kelt lába félúton Jégváros és a Királyi Bányák között. Ez tarthatatlan.

A király nem emelte fel a hangját, de a szavaiban csengő elhatározás is elég volt ahhoz, hogy Ravan riadtan behúzza a nyakát.

– Tudod, nem csak az assanok, minden barbár ugyanúgy működik – elmélkedett Brannon, és elbámult a kivilágított trónja felé. A szemében nem tükröződött vissza a holdfény. – Ha ellenséget látnak, támadnak.

– Mire szeretnél... utalni?

– Arra, hogy a kíséretedet nem csak az assanok, hanem a reák is lerohanják majd. Te pedig élve hozol el közülük annyit, amennyit csak tudsz. És a vallomásukkal végre pontot tehetünk majd ennek a szerfelett kínos ügynek a végére. – Eleresztette a kardmarkolatot, és hagyta a kezét visszazuhanni a teste mellé. – Nem állt szándékomban belátható időn belül újabb nyilványos kivégzést szervezni, de úgy tűnik, kénytelen leszek.

Ravan sietve, alázatosan bólintott:

– Ahogy kívánod... királyom.

halott ember vagyok

Brannon közelebb lépett a fiához. Ravan pedig ösztönösen hátrált, hogy megtartsa a három lépés távolságot kettőjük között – legalábbis egészen addig, amíg hátra nem esett. A kezével tompította a zuhanást.

Hiába tapogatózott, keresve, miben botlott meg... csak az apja árnyákát látta, amely a fizika összes törvényére fittyet hányva előbb megnyúlt, majd összerándult; úgy vonaglott, mintha ki akarna szabadulni önmagából...

Az uralkodó a fiú fölé tornyosult. A fénysávban állt, sötét alakjából csak sárga szemei világlottak ki.

És még mindig Ravan felé tartott.

A herceg hátrafelé kúszott, hogy minél távolabb kerüljön tőle; azt a szánalmas, nyüszítő hangot, amit közben kiadott, később még maga előtt is letagadta.

A férfi a felöltője zsebébe nyúlt, majd kisvárattva előhúzott egy aranyláncot, amit olyan műgonddal dolgoztak ki, hogy csakis Conarhe ötvösmestereinek munkáját dicsérhette. A láncon egy otromba, kezdetlegesen megmunkált medál függött – egyértelműen az avean ipar remeke.

A király szemmagasságba emelte az ékszert, pillantása hosszasan elidőzött rajta.

– Ugyanilyet adtam a testvérednek az első körútja előtt – magyarázta elmerengve.

"Testvéred" – Brannon mindig így hivatkozott Ascarra, még véletlenül sem hangsúlyozta, hogy ő lenne a fiatalabb. És Ravan pontosan tudta, miért: bár a születése jogát Ravan lett volna az örököse, az apjuk azt akarta, hogy Ascar kövesse a trónon.

– Ne hozz szégyent a vérvonalunkra! – Szétnyitotta a tenyerét, az aranylánc halk csörrenéssel ért földet Ravan mellett. A fiú nem nyúlt utána. Nem mert megmozdulni.

A király lemondó sóhajjal fordult el – az árnyéka nem követte a példáját.

A sötét sziluett időnként elhalványult, máskor szinte szilárddá sűrűsödött; néha mintha a kelleténél több végtagja lett volna, de ezt nem lehetett biztosan megállapítani, mert közben úgy rángatózott, mintha valamiféle rohama lenne. Ravan elkerekedett szemmel figyelte, ahogy az árnyék lassan kinyúl felé nyugtalanítóan hosszú ujjaival... de amint a keze elérte a fénysáv szélét, úgy rándult vissza, mintha megégette volna magát.

A herceg még így is esküdni mert volna rá, hogy érezte az érintését a bokáján.

– Ha megtudom, hogy bármi... egyáltalán bármi közöd van az Ashori Eirához – vetette hátra a válla felett Brannon –, akkor rájössz majd, hogy amit öt holdfordulója kaptál... az csak röpke ízelítő volt abból, amire képes vagyok.

Becsapta az ajtót maga után; az árnyék eltűnt.

Ravan egyedül maradt a sötétben a saját ziháló lélegzetvételeivel és dübörgő szívverésével.

IX. fejezet >>

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés