az Éj utáni 245. holdforduló
a Fogyatkozás Havának 18. és 20. napja

Ravan szinte futólépésben iszkolt fel a toronyba. A gondolatai zaklatottan csapongtak ide-oda – de még volt nagyjából ezer lépcsőnyi ideje, hogy lecsillapítsa őket.

Egészen eddig biztosra vette, hogy az apja teljesen megbízik benne... vagy legalábbis a félelmében. Abban, hogy a fia örökké hűséges marad hozzá, mert mindennél jobban retteg az árulás következményeitől.

Ám azok a fenyegetések az imént újfent bebizonyították, Ravan képtelen kiismerni a férfit...

A problémák pedig valahol ott kezdődtek, hogy valóban Ravan volt a kém – még ha nem is egészen úgy, ahogy a az apja azt elképzelte.

És még ha nem is lett volna az, akkor sem akadt volna nála jobb jelölt: Ascar Valhallanban tanult; a követeket nemrég lecserélték; Tratton és Narran szellemi képességeit pedig egy desszertesvilla is túlszárnyalta. És a király előbb fejeztette volna le a saját feleségét, minthogy árulással vádolja meg Asavot...

Ígyhát szorult a hurok, és Ravannak fogalma sem volt, hogyan húzhatná ki a fejét belőle, mielőtt túl késő lenne...

Nem, ez hazugság.

Valójában már úgy a kétszázadik lépcső környékén kidolgozta a tökéletes tervet... majd azzal a lendülettel el is vetette.

Noha csak annyit kellett volna tennie, hogy parancsba adja Narrannak, az embereivel végezzenek minden útjukba kerülő barbárral... majd jelenteni az apjának, hogy Narran a határozott, hercegi utasítás ellenére mészárolta le a vallatásra váró lázadókat. A kíséret többi tagja pedig néhány aranyérméért cserébe kezét-lábát törve igyekezne volna megerősíteni Ravan állításait. Mondjuk a király amúgy sem kételkedne volna a fiú szavában – nem először fordult volna elő, hogy a katonaság vonakodott engedelmeskedni a herceg parancsainak. Így Ravan mesterien terelné el a gyanút önmagáról – a csúnyán rászedett Narran pedig még a Sötét Évszak vége előtt megtapasztalná, milyen érzés a hóhérpallos balszerencsésebb oldalán helyet foglalni...

De ez... ez túl sok vér... túl sok élet lett volna az övéért cserébe.

Ezt nem tehette meg.

Mire a torony tetejére ért, Ravan már halkan pihegett – de még az ezeregyszáztizenhárom foknyi kínszenvedés ellenére sem cserélte volna el a szobáját egy kényelmes, földszinti lakosztályért.

Mert a magány számára csak idefent létezett; egyébként bármerre járt is a királyságban, az apja embereinek árgus tekintete mindig elkísérte.

Ám a Nyugati-toronyban kizárólag a hercegek laktak – vagyis jelenleg csak egy herceg.

Idáig még a királyi testőrség folyton kotnyeleskedő tagjai sem követték – a katonák köszönték szépen, nem kértek a végtelen csigalépcsőből. Inkább a lépcsőház alján strázsáltak, annak biztos tudatában, hogy nincs az az öngyilkos hajlamú merénylő, aki megpróbálna a Jégerőd külső, tükörsima falán felmászni. Sőt, Ravannak ezúttal még attól sem kellett tartania, hogy az öccse vagy az ő egyéjszakás "vendégei" – fiúk, lányok felváltva – esetleg a legalkalmatlanabb pillanatban bukkannak fel.

Ironikus, mert most az egyszer mindennél jobban vágyott arra, hogy valaki mellette legyen...

A fiúnak sikerült annyira elmerülnie a zaklatott gondolataiban, hogy amikor a huzat kivágta Ascar szobájának ajtaját, ugrott egyet ijedtében. Majd idegesen felvihogott... csak egy felelőtlen szobalány felejtette nyitva az erkélyajtót a szellőztetésnél – megint.

Pillantása néhány percig elidőzött az öccse üres szobáján.

Ascar a király utasítására utazott el – ahogy annak idején a bátyja, most ő is Valhallanban töltötte a tizennyolcadik holdját, nyelvet és tudományokat tanult... és valószínűleg gyűlölte az egész helyzetet. A professzorok pedig, akik azt a feladatot kapták, hogy némi józan észt és illemet neveljenek a hercegbe már alighanem szálanként tépkedték ki a szakállukat. Mindezt csak azért, hogy Brannon igazolhassa a saját állításait, miszereint az uralkodó család felér a valhallani arisztokráciához; és felette áll a gyakorlatilag analfabéta "barbár söpredéknek".

A hercegek sosem álltak olyan közel egymáshoz, ahogy a testvéreknek illett volna – Ravan ennek ellenére most mégis hiányolta a fivérét.

De legalább amíg Ascar a Tudás Tornyában kergette az őrületbe a tanárait, nem hathatott rá az apja befolyása...

Ravan megrázta a fejét, és elszakította tekintetét a szobáról.

Ingerülten lökte be a saját ajtaját. Barátságos, de kissé szűkös helyiség fogadta; a zsúfoltságról leginkább a túlméretezett ágy, és a falak melett sorakozó, tömött könyvespolcok tehettek... Mondjuk az sem segített a helyzeten, hogy az ablak alatt méretes dohányzóasztal állt, amiről még így is lelógott egyedi faragású birodalmi táblájának szegélye. A festett csatateret most furcsa hidegháborúba dermedt bábúk töltöttek meg: Ascar indulása előtt nem fejezték be az utolsó játszmájukat.

Abban a pillanatban, hogy Ravan átlépte a küszöböt, mintha minden erő elszállt volna a tagjaiból. Elgyötörten rogyott le baldachinos ágyára, és a tenyerébe temette az arcát... Pillanatnyilag erős késztetést érzett arra, hogy a párnáját ölelve zokogjon, mint valami szerelmi bánatos szűzleány – de annyi önérzet még az iméntiek után is maradt benne, hogy lemondjon erről a lehetőségről.

– Zaklatottnak tűnsz. – Az észrevétel a háta mögül érkezett, és a lágy, női hang ellenére a herceg összerezzent, és felkapta a fejét.

Eddig biztosra vette, hogy egyedül lesz a toronyban...

...hát, tévedett. A legjobbakkal is megesik.

Úgy látszik, kihagyta az egyenletéből az egyik lefontosabb tényezőt: Nerát.

– Nem tudnál csak egyszer az ajtón keresztül érkezni, mint mindenki más? – sóhajtott a fiú anélkül, hogy hátrafordult volna.

– Abban meg mégis hol lenne a móka? – incselkedett a lány, és végre Ravan előtt termett. Vagyis... látszólag a baldachinfüggönyből öltött alakot.

Az hétszentség, hogy Nera Rea semmiben sem hasonlított az Erőd összes többi cselédjére. És nem csak azért, mert kétségkívül gyönyörű volt nem rejtegetett, formás idomaival; időnként "véletlenül" elővillanó, hosszú combjaival és derékig érő, hullámos, gesztenyeszín hajzuhatagával... Hanem a kisugárzása miatt is – mert már a mozdulataiban is bujkált valamiféle titokzatosság: hangtalanul lépdelt, mint egy párducmacska; tartása pedig egy kiképzett harcosét idézte. Sosem sütötte le a szemét; a rászegeződő tekintetekre mindig kacér pillantásokkal válaszolt – időnként még csókot is dobott.

Ravan még mindig nem tudta elképzelni, ahogy ez a lány munkáért könyörög Asav Aveannak. A hadvezér eredetileg csak azért vette fel cselédnek, mert mulattatta az elképzelés, hogy a a büszke rea nép gyermeke éhbérért cipeli a piszkos ágytálakat, és pucolja a krumplit...

Nera egészen pontosan két napig végezte az aljamunkát. Harmadnapra Ascar – csak azért, hogy Asavot bosszantsa – áthelyezte őt a Nyugati-toronyba, mint szobalányt. Ettől kezdve Nera azon kiváltságos szolgálók közé tartozott, akiknek szabad bejárása nyílt a hercegek lakosztályába – és ezt az előjogát maximálisan ki is használta.

A lánynak ugyanis volt még egy figyelemreméltó tulajdonsága: az Erőd falai közt még egy tűt sem lehetett úgy leejteni, hogy Nerának ne legyen róla tudomása. Az apró pletykáktól a legveszélyesebb titkokig mindent a markában tartott. Az egyetlen ajtó, ami még előtte is zárva maradt, az a tanácsteremé volt... legalábbis egészen addig, amíg egyezséget nem kötött Ravannal. A herceg attól kezdve készségesen beszámolt neki mindenről, ami a gyűléseken történt – és cserébe ugyanilyen részletes tudósításokat várt el Nerától. Ő lett a szeme és füle a saját kastélyában, és Ravan immár mindenről tudott, amiről a lány is.

Persze nem a fiú volt az egyetlen, akinek a cseléd jelentett... Az Ashori Eira bizonyára remekül szórakozott az ostoba trónörökösön, aki képes néhány pletykamorzsáért cserébe elkotyogni a királyság legbensőbb titkait.

Az fel sem merült bennük, hogy Ravan esetleg átlát Nera mesterkedésén, és szánt szándékkal osztja meg velük az információit. Pedig a lázadók egyedül a fiútól kapott értesüléseknek köszönhették, hogy az ő fejüket nem tűzték Evan Assané mellé a várfalon...

Mindkét oldal alábecsülte a herceget, aki egészen eddig zavartalanul keverhette a kártyáit...

– Nehéz napod volt? – búgta a lány telt ajkaival. Könnyedén, mint egy hópihe, a fiú mellé libbent, és a vállára simította a kezét.

akár így is mondhatjuk azt

hogy az előbb gyakorlatilag halálra ítéltek

– El sem tudod képzelni, mennyire – panaszolta Ravan.

– Mhh, te szegény – dorombolta Nera még közelebb húzódva. Úgy tett, mintha észre sem vette volna a herceg hangjából kicsendülő kétségbeesést. – A királynál voltál?

Ravan a kérdés hallatán egész testében megfeszült.

– Én... – Elcsukltott a hangja mielőtt kieszelhetett volna valami értékelhető hazugságot.

"Amit öt holdfordulója kaptál... az csak röpke ízelítő volt abból, amire képes vagyok."

– Én... – futott neki még egyszer, de ezúttal sem jutott tovább.

– Mindegy is! – vágott közbe rá a lány.

Olyan közel hajolt, hogy dekoltázsa betöltötte a fiú látóterét.

Nera nyakában egy bőrlánc lógott; a hozzá tartozó medál eltűnt a cselédruha kivágása alatt. De Ravannak néhányszor már volt alkalma megfigyelni a kis függőt: egy csontból faragott bagoly, ami az idők során kettértört, talán valami régi, családi ereklye lehetett... A bagoly a rea törzs szimbóluma volt; a népé, amiért Nera hajlandó volt feladni a büszkeségét és az erkölcseit. Amiért az egykori harcos most az avean királyság trónörökösének illegette magát.

– Tudod – folytatta –, készítettem neked fürdővizet, de te ooolyan sokáig maradtál távol a gyűlés után, hogy szerintem már kihűlt az egész... – Ujjai észrevétlenül átvándoroltak a fiú válláról a mellkasára, és már a mellénye legfelső gombját bontogatták. Nera kemény munkához és fegyverforgatáshoz szokott kezeit a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna puhának nevezni, Ravan mégis beleborzongott az érintésébe. – Szeeerencsére tudok egy remek módszert arra, hogy felmelegítsük...

– Te már megint valami illetlenre készülsz – állapította meg Ravan; és ami tettetett rosszallásként indult, az a mondat végére már határozottan flörtölésnek hangzott.

– Te pedig már megint élvezni fogod – kacsintott rá Nera kacéran. Lehetetlenül hosszú, dús szempillái voltak...

Közelebb simult a herceghez, következő szavait egyenesen a fülébe suttogta; meleg lehelete a fiú bőrét cirógatta:

– Akármi miatt aggódsz is ennyire... segítek elfelejteni.

Muszáj leszögezni, hogy Ravan az esetek döntő többségében visszautasította a lány közeledését – amihez általában minden cseppnyi önuralmára szüksége volt. Kár lett volna tagadnia, hogy mennyire vonzották ezek az ajánlatok, de sosem tudta eldönteni, most akkor hányadán állnak Nerával. Vajon a másik csak azért keresi a társaságát, hogy újabb és újabb információkat húzzon ki belőle? Vajon ő is egy a megannyi "szükséges rossz" közül, amit a cselédnek nap, nap után el kellett viselnie?

Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a valódi Nera, aki megbújt valahol a felvett álarcok mögött, undorodik attól, amit tenni készültek.

Ravan nem akarta kihasználni a lányt, habár ez csak annyit jelentett volna, hogy így kölcsönösen kihasználják egymást.

De most szüksége volt valakire – bárkire –, hogy érezhesse a másik bőrének melegét, a szívének dobbanásait a sajátja mellett. Ha most magára marad a gondolataival és az emlékekeivel...

– Remekül hangzik. – Keskeny derekánál fogva maga mellé húzta Nerát az ormótlanul széles ágyára, melyen alkalomadtán akár hat ember is kényelmesen elfért volna – mondjuk ennyit még Ascar sem hozott haza soha. Legalábbis nem egyszerre.

Ezek után már nem is eresztette el a lányt, úgy kapaszkodott belé, mint fuldokló a mentőkötélbe. Nera pedig meg sem próbálta kihámozni magát a furcsán ragaszkodó ölelésből, inkább átfogta lábaival a herceg derekát; fürge ujjai ekkor már a mellény utolsó gombjával babráltak...

De Ravan – talán, hogy megnyugtassa még most is háborgó lelkiismeretét; talán, hogy teljesítse az egyezségük ráeső részét – a szeretőknek tartogatott, becéző szavak helyett ezt súgta a fülébe:

– Az assan foglyok megszöktek.

Nera egy pillanatra megdermedt, arcán őszinte reménykedés suhant át. Ösztönös mozdulattal nyúlt volna a medáljához, de a keze félúton megállt a levegőben.

Aztán ott folytatta, ahogy abbahagyta.

– Mesélj még! – duruzsolta a megszokott, mézesmázos hangján, s kívánságát egy könnyed csókkal koronázta.

Ravan pedig kisebb – khm –, megszakításokkal elmondott neki mindent.

Egy új terv kezdett körvonalazódni előtte...

Az elkövetkező két napban Ravan csak egyszer merészkedett ki a szobája biztonságából: mikor három szolgával huszonkét könyvet hozatott fel a királyi könyvtárból. A kötetek tizenhárom különböző nyelven íródtak, és nagy részük az Éj előttről származó, kézzel írt kódex volt. Csak a művek témája egyezett: mind a mágiáról szóltak, annak is a legsötétebb megnyilvánulásairól.

Persze Ravan tisztában volt vele, hogy Északon csak egyféle mágia létezik: a rúnamágia. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy attól senki árnyéka nem kap idegrángást.

Ráadásul Brannon apja, Arron volt a Bagolyszemű vérvonal utolsó ismert rúnamágusa. Tudományát megtagadta a fiától, mondván, az ő kezébe túl veszélyes volna ilyen hatalmat adni.

A nagyapja összes gyermeke és unokája közül egyedül csak Ravant fogadta tanítványául; és őt is csak a legnagyobb titokban oktatta. Arron halála után Ravan maradt az egyetlen Bagolyszemű, aki kicsit is konyított az ősi művészethez.

Bárki más esetében az is felmerült volna, hogy az illető a minap talán csak hallucinált a sokktól és a pániktól... Csakhogy Ravan vérvonalbeli volt. S mint olyan az emlékei sosem halványultak, és sosem torzultak. Tűélesen emlékezett élete... minden... egyes... pillanatára. Az elméje még sosem verte át.

Éppen ezért az a lehetőség, hogy csak képzelte a rángatózó árnyékot, még hihetetlenebbnek tűnt annál, hogy a sötét sziluett valóban megmozdult.

Ígyhát az indulás előtti utolsó napját a herceg azzal töltötte, hogy a túlméretezett ágyán gubbasztott, és egy hyeran nyelven íródott, böhöm nehéz kódexet lapozgatott. Amikor a lemenő nap fénye beragyogott a Nyugati-torony ablakán, éppen egy olyan részhez ért, amely kimerítően taglalta, hogyan küldhetünk szakszerűen szemmelverést az ellenségeinkre. Ravan egészen eddig nem is sejtette, hogy létezik szakszerűtlen módja is a szemmelverésnek.

Más körülmények között esélytelen lett volna, hogy ez az olvasmány néhány percnél tovább lekösse a herceg figyelmét. Most azonban szinte görcsös igyekezettel falta a sorokat – muszáj volt elfoglalnia magát valamivel, hogy ne azon rágódjon, a körút alatt hányféleképpen teheti tönkre a saját életét egyetlen apró botlással.

huszonegy

huszonegyféleképpen

Idáig egyik könyvben sem talált értékelhető információt az önálló életre kelt árnyékokról. Habár az egy leírás szerint három telihold idején lehetséges ellopni, és palackba zárni valaki árnyékát – az mondjuk kétséges, hogy miért vetemedne bárki ilyesmire.

Lapozott. A következő oldalon részletes, kézzel rajzolt ábra fogadta egy hatalmas sárkánykígyóról, alatta a kissé elmosódott felirattal: Északi Kolosszus.

Ekkor nyitott be Nera.

Csak a hirtelen támadt, hűvös huzat árulta el őt, mert egyébként ugyanolyan csendesen érkezett, mint bármikor máskor.

Súlytalan léptekkel lejtett az ágyhoz; majd, mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne, hátulról a herceghez simult, és lágy, de birtokló mozdulattal átkarolta a nyakát.

– Mit olvasol? – Kíváncsian áthajolt a fiú válla felett. Ravan behajtotta a nehéz könyvet, hogy nem várt látogatója vethessen egy pillantást a borítóra.

Nera percekig szakértő hümmögéssel méregette a kötetet, aztán kijelentette:

– Ez egy nagy halom krikszkraksz.

– A sötét mágia tiltott fortélyai – fordította le a címet Ravan.

Nera kérdőn felvonta tökéletes ívű szemöldökét.

– Ez a második kötet – tette hozzá a fiú a közérthetőség kedvéért.

– Üüühüm... – Nera szórakozottan a herceg nyakába csókolt, majd gondolt egyet, és elhúzódott tőle. A sokszemélyes ágyat megkerülve az ablakhoz sétált. – Hát, ez pont olyan izgalmasnak hangzik, mint az összes többi, amit mostanában olvastál...

Ravan a nyakához nyúlt, és megdörzsölte azt a pontot, ahol az imént még a lány ajkait érezte. Máris hiányolni kezdte az érintését.

– De legalább ha kedvem támadna emberi belsőségekből kiolvasni a jövőt, most már harminckét új módszert ismerek rá...

Nera az ablaküvegre simította a kezét, és figyelmen kívül hagyva az alattuk elterülő várost, valahová a messzeségbe bámult.

Ám akármilyen vékonyra csiszolták is az örökjég-üveget, az kissé mindig homályos maradt, és furcsán eltorzította a látképet – ezért a lány megragadta a két kilincset, és egyetlen határozott mozdulattal szélesre tárta az ablakszárnyakat.

Hűvös, északi szél vágtázott be a nyíláson, ami zászlóként lobogtatta Nera gyönyörű haját. A cseléd lehunyta a szemét, és az ablakpárkányra támaszkodva kissé előrehajolt. A lemenő nap aranyglóriába csomagolta karcsú alakját.

most pont olyan

mint egy Égi

Ravan becsukta a könyvét, nehogy a hirtelen támadt szélvihar kitépje az ősöreg oldalakat; a mutatóujját könyvjelző gyanánt a lapok közé csúsztatta.

– Ez az utolsó hely, ahonnan látszik a naplemente – jegyezte meg Nera még mindig csukott szemmel.

És Ravan fájdalmasan tudatában volt annak, hogy mire akart utalni: a Jégerőd és a városfalak árnyékára, amely a holdforduló mind a háromszázhetvenöt napján komoran borult az egész városra. Akadtak olyan városnegyedek, amelyek csak délidőben jutottak némi napfényhez.

A törzsbeliek szívesen hangoztatták, hogy ezek az építmények méltó jelképei a királyságnak: mert bár első pillantásra ragyogóak, valójában csak beárnyékolnak maguk körül mindent...

Ravan nem tudott ellenkezni ezzel az érveléssel.

– Az elején azt hittem, ebből a toronyból ellátni egészen hazáig. Hogy ha innen látszik a nap, akkor biztosan látszika Fészek is... – Nera röviden, de annál keserűbben kacagott fel. – Mert ha egy ablakból nézed az otthonodat, azzal nyiiilván segítesz a honvágyadon... Micsoda szánalmas... naivitás!

Nera általában rutinosan kerülte a komoly témákat: ő pletykákat ajánlott, felszínes csevegéseket, könnyed élcelődést és forró törődést a hideg, téli éjszakákon. Ő egy cseppnyi megnyugvás volt a gondok tengerében.

A szavai talán ezért vágták úgy mellbe Ravant – mert pont az ő szájából hangzottak el.

– Nem – mondott ellent a herceg.

Felállt, és a lányhoz lépett, majd átkarolta a derekát. Nera előbb csak a fejét döntötte a fiú vállának, aztán egész testével hátradőlt, és hagyta, hogy alkalmi szeretője megtartsa.

Most valahogy egyszerre tűnt rettenetesen törékenynek és erősnek.

– Nem szánalmas naivitás – ismételte Ravan. – Egy tökéletes világban senkinek nem kellene ablakból néznie a saját otthonát.

– "Egy tökéletes világban" – utánozta Nera éneklő hangon, majd halkan felkuncogott. Újra önmagának tűnt – lehet, hogy az imént volt önmaga? –, és ha Ravan nem töltötte volna maga is színészkedéssel a fél életét, észre sem vette volna a szavaiból kicsendülő reményvesztettséget. – Bagolyszemű Ravan Avean, mikor lettél ekkora idealista?

És a fiú nem feszegette tovább a személyes témát; a gyávább utat választva egyszerűen belement Nera játékába.

– Én nem vagyok idealista! – kérte ki magának megjátszott felháborodással.

egy idealista arról álmodozik, hogy megváltja a világot

de én tudom, hogy ez lehetetlen

az emberiség nem változik

– Óóó, dehogynem. Hadd találjam ki: minden jobb lesz, amikor te leszel a király! – Ujja hegyével szórakozottan köröket rajzolgatott a herceg kézfejére.

nem Nera

én sosem leszek király

Ravan nem szeretett belegondolni... de kétsége sem volt afelől, hogy amint Ascar betölti a huszadik holdját és hivatalosan is nagykorúvá válik, ő ugyanarra a szomorú sorsra jut, mint Brannon testvérei... Eddig is csak azért hagyták életben, mert a nép szerette, és már a puszta létezésével is növelte a királyi család népszerűségét.

De azért jó képet vágott Nera játékához.

– Na jó... – majdnem őszintén belemosolygott a lány hajába, ami valahogy még a tél előestéjén is tavaszi virágillatot árasztott. – Ha én leszek a király, minden más lesz...

például fagyott barbárok fognak potyogni az égből...

Azon tűnődött, vajon melyikük a jobb színész: a harcosból lett szolgáló, aki elárulta önmagát, hogy segítse az övéit; vagy a herceg, akit elárultak, és ezért ő is elárult mindenkit, aki a háttérből mozgatta a szálakat, pedig csak annyi lett volna a dolga, hogy jól mutasson a kirakatban.

Ekkora a nap már majdnem elmerült a horizont mögött. Ravan kezdett fázni.

– Holnap indulok a körútra. – A gyomra görcsbe rándult erre a gondolatra. – Szeretnéd, hogy hozzak neked valamit a Má-... a Fészekből?

Már mire végigmonta, rájött, mekkora ostobaságot kérdezett. Felajánlotta a lánynak, hogy szuvenírt hoz neki... az otthonából?

Nera lefejtette magáról a fiú karjait, hogy szembefordulhasson vele. Ajkain a megszokott, csábító mosolya ragyogott, nem hagyta magát kizökkenteni.

– Óóó, igen. – Egészen közel hajolt a herceghez, és már-már eltúlzott érzékiséggel súgta: – Hozd el nekem a helytartó fejét!

Ravan meglepetten kapta fel a fejét, hogy a lány szemébe nézhessen. Nera hangosan elnevette magát megütközött pillantása láttán.

– Ugyan már! Csak szórakoztam! Nem kell mindent komolyan venni! – Rákacsintott. – Megelégszem az egyik kezével.

X. fejezet >>

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés