az Éj utáni 245. holdforduló
a Fogyatkozás Havának 17. napja

Adarának rá kellett ébrednie, hogy úgy dühöngött eddig, mint egy kisgyerek, akinek elvették a játékát.

A durcás kölyköket pedig elnémítják egy pofonnal.

A durcás kölykök nem nyernek háborút.

Az a... látvány a kapunál rádöbbentette, hogy nem folytathatja így. Mert a lángoló harag mit sem ér a láncok és a páncélok ellen – a gyűlölet egészen új mélységeibe kell elmerülnie.

És legfőbb ideje lenne elkezdenie használni az eszét. Nem engedhette meg magának, hogy fejjel rohanjon minden szembejövő falnak.

Szóval csendben várta a megfelelő alkalmat.

Azt akarta, hogy elhiggyék, Asav Avean elég volt a megtöréséhez.

"Soha ne becsüld alá az ellenfeledet..."

Egyszerű volt bordatörést tettetnie - könnyen lehet, hogy néhány csont tényleg megrepedt a mellkasában. És azok a hangos, fájdalmas nyögések sem mind a színjátékhoz tartoztak...

"De hagyd, hogy ő alábcsüljön téged..."

Veron legnagyobb bosszúságára a második napra már alig vonszolta magát, ezzel lassítva az egész menetet...

"Úgy nagyobbat üthetsz a végén."

Nem szólt. Még akkor sem, amikor a parancsnok reggel odalépett hozzá, majd az arcába hajolva, részletesen ecsetelte, mit tesznek a "hozzá hasonló lotyókkal" a Királyi Bányákban.

–...mondjuk a te fajtád talán még azt is élvezné – vigyorodott el az elbeszélés végén.

Adara lesütötte a szemét... hogy ne lehessen kiolvasni belőle a gyilkos indulatot. Reszketeg lélegzetet vett, összehúzta magát... és igyekezett olyasmire gondolni, amit tényleg élvezne – például ennek a fickónak a kibelezését.

Némán tűrni jobban fájt, mint elviselni a verést.

– Ne magadból indulj ki, te vén fasz! Most még akkora a pofád, hogy a Hágó is beleférne, de...

Sosem tudták meg, hogyan végződött volna Soren sértése, mert a parancsnok ökle akkora erővel csapódott az arcába, hogy a fiú feje oldalra csuklott. Veron lényegesen nagyobbat ütött, mint Asav.

Soren apja felpattant a földről – a rablánc a mellette ülőket is felrántotta.

– Ne merészelj hozzáérni a fiamhoz!

Veron felhorkant.

– Ez a fiad? – Csizmája orrával megbökte Soren oldalát. – Most, hogy mondod, hasonlítotok... Egyikőtök se tudja, hol van a helye!

Azzal – már csak a miheztartás végett is – bevert még egyet a fiúnak.

– De én majd megtanítom nektek. – Sontarra nézett, aki megfeszülő állkapoccsal és szikrázó tekintettel, de visszaült a többiek közé. – Kurvára megtanítom!

– Úgy ütsz... mint egy kislány... – köhögte Soren, aki úgy gondolta a pimasz visszaszólása megér egy harmadik öklöst is.

Dolgavégeztével Veron elfordult, és lerázta a kezét.

És Adara – bár véresre harapta miatta az ajkát –, de még ekkor is hallgattott, várva a tökéletes pillanatot, ami sosem akart elérkezni.

Először a bilincsek kulcsát kellett volna megszereznie – de az pontosan egy öngyilkosságnyira volt tőle... vagyis ott himbálózott a parancsnok övén. Veron pedig az idő nagy részében a menet legvégén gyalogolt, a bajtársai körgyűrűjében – és közben őket is legalább akkora beleéléssel szidalmazta, mint a foglyokat. Csak akkor sietett előre, amikor ellenállhatatlan kényszert érzett arra, hogy az ostorával vagy az öklével hadonásszon.

A többi aveannak is megvolt a magához való esze, és tisztes távolságban maradtak a raboktól. Három fiatal katona például egészen az út szélére vonult, és ott pletykálkodtak elmélyülten.

– ...azért, mert mocskosul semmi kedvem nincs a hónapokig a bányáknál rohadni! – fakadt ki az egyikük. – Leszarom, hogy Ravan herceget meg az északi körútját! A halál se akar vigyázzban állva várakozni a bányáknál, amíg méltóztat megérkezni... És még vágjak is jó képet ehhez a szarhoz?! Elég baj az, hogy ide beosztottak... Ha nem indulok vissza rögtön, a Szélcsend Haváig esélyem se lesz eljutni a városba!

A második katona rosszallóan ciccegett:

– Ha én a helyedben lennék, hálát adnék az Is-... szóval hálát adnék, hogy idén Ravan megy a körútra, és nem az öccse! Tavaly - vagy tavalyelőtt? - beosztottak Ascar kíséretébe – lehalkította a hangját, mintha valami titkot készülne elárulni, és a válla fölött hátralesett Veronra –, én mondom nektek, az a gyerek közveszélyes...

– Vérvonalbeli, mégis mit vártatok tőle? – kapcsolódott be a harmadik társuk. – Láttátok a szemeit? Meg se lepődnék, ha kiderülne, hogy a pillantásával is embert tud ölni.

A kettes számú komoran biccentett.

– Többen is láttuk, hogy... Szóval Ascar már kezdettől fogva nem volt jó passzban, megfázott, vagy valami, erre a bányák igazgatója még le is állt vele vitatkozni valami baromságon. Vann, az a hülye, sosem tudja, mikor kéne befognia a pofáját, és a végére már ott üvöltözött össze-vissza. Ascar erre csak mosolygott, mint akinek elmentek otthonról... A fickó meg hirtelen, a mondat közepén összeesett, és elkezdett rángatózni a padlón. Azt mondják, valami rohama volt; csoda, hogy egyáltalán még él...

– Mintha véletlenül belenéznél egy kémbagoly szemébe... – A harmadik katona látványosan megborzongott.

– Tojok én Ascar hercegre meg a szemére, csak haza akarok jutni még az idén!

A parancsnok ekkor melléjük trappolt, és sorban istenes pofont kevert le mindegyiküknek.

– Nincs jobb dolgotok annál, hogy itt pletykálkodtok és szidjátok a hercegeket, he?! Remélem tudjátok, hogy azokról beszéltek, akik miatt egyáltalán van munkátok... de ha rajtam múlik, holnapra már nem lesz, az biztos! Hallatlan!

A katonák nagyot nyeltek a fenyegetés hallatán, majd elmormoltak egy bizonytalan "igenis uram"-ot.

Veron magában puffogva tört utat közöttük, és előre masírozott, azzal a határozott szándékkal, hogy maga mögött hagyja az emberei ostobaságát.

És védelmét.

Adara pedig tudta, hogy ennél jobb lehetősége nem lesz.

Sietve hátralesett a válla felett.

Közvetlenül mögötte Soren lépkedett; az arcát máris sötét monokli csúfította el ott, ahol Veron megütötte. A pillantásuk találkozott. Adara rákacsintott, mire a fiú ismerősen értetlen fejet vágott.

A párost még majdnem két tucatnyian követték.

Sontar, Evan első vezére: ha ezt túlélik, alighanem ő lesz a következő törzsfő. Adara nem ismert olyat, aki jobban kiérdemelte volna a rangot – Soren apja kiváló harcos volt, elsőrangú stratéga és jó ember.

Ora, Evan harmadik vezére, a rettegett kiképző, aki elsőként tanította Adarát kardforgatásra.

Sera, Adara unokatestvére és örök haragosa, akivel totyogó koruk óta rendületlenül utálták egymást – bár egy ideje az ökölcsaták helyett már inkább a szócsatákat részesítették előnyben.

Meg egy csokornyi vara és rea idegen, akik csak egyvalamiben hasonlítottak az assanokra – ők is holtan akarták látni Észak Zsarnokát.

Adara erőt merített a látványukból.

megígértem

ezúttal nem hibázok

Tett még előre néhány botladozó lépést.

Majd nemes egyszerűséggel összerogyott – nagyon ügyelt rá, nehogy maga elé tegye a kezét, mikor elnyúlt a földön.

Mozdulatlanul hevert.

 Mivel Soren nem gyalogolt át rajta, az egész menet megtorpant mögötte.

A foglyok összesúgtak. Valaki a lányt szólongatta elhaló hangon.

– Ugye mondtam, hogy nem húzza ki a bányákig! – jegyezte meg az egyik katona.

A társa oldalba könyökölte:

– Kussolj már!

Veron parancsnok a földön heverő lány mellett termett. Bozontos bajsza alatt trágár szitkokat mormogott.

– Felkelni, te barbár szajha, nem érünk rá fetrengeni! – mennydörögte, és finomkodás nélkül belerúgott Adara oldalába.

Soren úgy hördült föl, mintha őt találta volna el, de szerencsére nem próbálkozott semmi meggondolatlansággal.

Adara szinte hallotta a bordái fájdalomsikolyát, de nem rándult össze. Csak hevert ott mozdulatlanul és kiszolgáltatottan.

Remélte, hogy ennyi elég lesz.

Veron leguggolt mellé, feltehetően azzal a szándékkal, hogy ellenőrizze a pulzusát. De először is megböködte a lány feldagadt arcát.

– Ennek annyi – állapította meg szakszerűen, mikor Adara erre sem reagált. – Látjátok, fiúk, ezért nem szabad sosem ujjat húzni Észak ki-...

Mondata sajnálatos módon félbeszakadt, mert ebben a pillanatban egy lánc csavarodott a nyaka köré. A szemei elkerekedtek a meglepetéstől.

– Ezt azért, mert megütötted Sorent! – sziszegte Adara.

Veron az kardja után nyúlt, de még mielőtt elérhette volna a markolatot, a lány megrántotta a láncokat. A parancsnok nyaka émelyítő roppanással tört el, feje hátracsuklott.

Adara nem várta meg, míg a többi avean feleszmél, máris a kulcscsomóval babrált. Az ujjai nem remegtek, de megbilincselt kézzel igazi rémálom volt a zárba imádkozni a kulcsot.

A legközelebb álló katona – az, amelyik a lány halálára fogadott –, túl gyorsan reagált. Futva indult meg, kardját már félig kivonta a hüvelyéből... de sosem ért el Adaráig.

Soren ugyanis ezt a pillanatot választotta arra, hogy a hátára ugorjon. Magánakciójával az egész raboszlopot előrerántotta.

A lendülettől mindketten a földre zuhantak – de Soren került felülre.

Az aveanok nem hordtak sisakot – habár az ilyen helyzetekben kifejezetten jól jött volna nekik. Soren felkiáltott, és sosem látott hévvel sújtott le a katona fejére. A férfi teste még egyszer megrándult, majd elernyedt – talán elájult, de valószínűbb, hogy meghalt.

Ekkorra már a többiek is magukhoz tértek az első sokkból; a rabláncot ide-oda rángatták: néhány fogoly megpróbált harcba szállni a katonákkal, mások a fejüket védve kuporodtak a földre, hogy megmeneküljenek a kilőtt nyilaktól.

Adara bilincsei egy kattanással szétnyíltak.

A lány egy mozdulattal letépte a kulcscsomót a parancsnok övéről, és fölmarkolta a férfi kardját is.

Gondolkodás nélkül rohant Sorenhez, és lerántotta a tanácstalannak tűnő barátját az agyonvert katona teste mögé. Egy szívdobbanásnyival később nyílvessző pattant le a hulla mellvértjéről.

Félig egymáson hevertek, Adarának csak valami rémesen kifacsart pózban sikerült elérnie a fiú bilincseit. Miközben a kulcsokkal küszködött, a lány néhányszor majdnem felnyársalta magát Veron kardjával, amit egy pillanatra sem volt hajlandó kiengedni a kezéből.

– Szabadítsd ki őket, enyém az íjász! – hangzott a parancs, amint a fiú láncai is a földön végezték. Soren sietve bólogatott, amikor a lány a kezébe nyomta a kulcsokat.

Egyszerre vetődtek ki a holttest fedezékéből.

Adara megrohamozta a szarvasháton ülő íjászokat, akik igyekeztek a lehető legtávolabb kerülni a tényleges küzdelemtől. Túl képzetlenek voltak ahhoz, hogy helyén tudják kezelni a kialakult helyzetet, így jobbára csak vaktában lövöldöztek, és alig találtak el valamit.

Hirtelen egy katona – az, amelyik haza akart jutni még a Szélcsend Hava előtt –, termett a lány előtt, Adara kis híján belerohant. A férfi – mit férfi, alig pár holdfordulóval lehetett idősebb nála! –, artikulálatlan üvöltéssel lendült felé, de Adara rutinosan hárította a csapást, majd megpördült, és szúrt.

Az acélpenge keskenyebb volt, mint az örökjégből készült társai, ez még a mellvért illesztései között is könnyedén befért, mintha arra tervezték volna, hogy aveanokat öljenek vele.

A katona elnyílt ajkakkal, meglepetten meredt a mellkasából kiálló kardra. A parancsnoka kardjára. Amikor Adara kirántotta a fegyvert a testéből, az avean hang nélkül rogyott térdre. Mielőtt arccal előre a sárba borult volna, gyilkosa már tovább is állt.

Adara általában két karddal harcolt... de eggyel is majdnem ugyanolyan halálos volt.

Úgy érezte, lelassult körülötte az idő. Hosszú futólépésekben haladt, de egy végtelenségig tartott megemelnie a lábát, és elrúgnia magát a földtől. Tisztán látta, ahogy egy nyílvessző váratlan közelségben zúg el mellette, belekap a hajába...

A fájdalom, amelytől az előbb még lépni is alig tudott, most elpárolgott. Talán kiszorította a helyéről az a vegytiszta gyűlölet, ami jelenleg betöltötte a tudatát.

Az első íjász szarvasa megugrott a közeledtére. A katona a gyeplőt tépve próbálta uralma alatt tartani a hátasát, de a fagyszarvas addig rázta agancsos fejét, amíg kirántotta a szárakat lovasa kezéből. Felágaskodott, az avean pedig rémült kiáltással zuhant hátra. Az állat hátra sem nézve tűnt el a Vérerdőben.

Egy fagyszarvas sosem vetné le azt a lovast, akit ő maga választott.

Adara megtorpant a földön heverő férfi előtt, árnyéka a katonára vetült. Az avean kétségbeesetten kotorászott az íja után, de csak a levegőt markolászta. A fegyvere messzire repült a zuhanás után.

– Könyörgöm... ne-nekem családom van otthon... én...

Adara lenézett rá, pillantása kemény és könyörtelen volt, mint az örökjég. Magasba lendítette az acélkardot.

– Nekem is volt családom!

A férfi sikoltva az arca elé kapta a karját, hogy védje magát, de a penge még így is áthatolt a bőrén, a húsán és a csontjain.

Adara egy cseppnyi bűntudatot sem érzett.

Igazából az elemésztő gyűlöleten kívül semmit sem érzett.

Egy pillanatra elégedett pengemosoly kúszott az ajkaira. Ő maga észre sem vette, de az arckifejezése most kísértetiesen hasonlított arra, amit a Rév lerohanásakor látott... Asav arcán.

Megpördült és másik íjászkoz fordult. Ahogy a pillantásuk találkozott a szarvas és lovasa egyszerre hőkölt hátra.

Majd a katona vágtára fogta hátasát, és máris gyilkos iramban száguldottak az úton... vissza Jégváros felé.

Adara a fogát csikorgatva nézett utánuk. Nem akart túlélőket.

De időpazarlás lett volna az íjász után rohanni – gyalog sosem ért volna utol egy vágtázó fagyszarvast. Inkább sietve megrázta a fejét, és ismét belevetette magát a küzdelembe.

Az íjászok támogatása nélkül az ütközetnek hamar vége szakadt. Észak királya hibát követett el, amikor ilyen gyér kísérettel indította útnak a rabokat... de talán mind ennek a hibának köszönhették az életüket.

Összesen tizenhatan maradtak.

Adara győztes hadvezérként nézett végig a túlélőkön.

Soren az utolsó fogoly csuklójáról is lepattintotta a bilincset. Nem kellett sietnie: addigra az egész kíséretük holtan hevert körülöttük.

Mikor a fiú dolgát végezve felegyenesedett, szembetalálta magát az apjával. Egy végtelen hosszú pillanatig csak bámultak egymásra; majd a férfi előrelépett, és a szokásjoggal mit sem törődve, szorosan átölelte a fiát. Soren pedig nem ellenkezett.

Sera elközben végigjárt a csatatéren, és egyenként leszúrta a már egyébként is eléggé halott katonákat... megakadályozva esetleges feltámadásukat. Neki még nem volt elég a küzdelemből – még több avean vért akart látni. Adara életében először mélységesen együttérzett az unokanővérével.

A többi fogoly elég változatosan reagált visszaszerzett szabadságára. Néhányan térdre borultak, és hálát rebegtek az Istennőnek; mások nekiálltak módszeresen átkutatni az aveanok hulláit anélkül, hogy tudnák, egyáltalán mit akarnak ellopni tőlük... de a legtöbben csak meredtek maguk elé sokkos némaságban, és próbálták feldolgozni a történteket.

Adara Orát kereste a tekintetével, az utolsó assan társát, és hamar meg is találta őt...

A nő egy közeli fa törzsének támaszkodott. Hála az embertelen bánásmódnak az arcán elfertőződtek a sebek, haja csomókba tapadt össze, a szeme láztól csillogott... most pedig friss vérfolt terjedt szét piszkos ingjén. Kezét az oldalára szortotta, de a vér előbugyogott az ujjai közül is.

– Szabadok vagyunk – suttogta, és bágyadt mosoly kúszott az arcára. Azután leroskadt a fa tövébe.

A törzstagok azonnal köré sereglettek.

Adara leguggolt a nő mellé, egyik kezét tétován felé nyújtotta, de azután gyorsan vissza is húzta. Ezer meg ezer módját ismerte annak, miképp vegyen el életeket... de soha senki nem tanította meg neki, hogyan mentse meg őket...

– Van köztetek gyógyító? – fordult hátra a többi fogolyhoz, akik tisztes távolságból figyelték a jelenetet. Néhányan a fejüket ingatták, mások viszont csak kifejezéstelenül bámultak a lányra; az sem biztos, hogy egyáltalán felfogták a kérdését. – Van köztetek gyógyító? – ismételte meg erélyesebben, de csak azt érte el, hogy egy rea rab két lépésnyit hátrált, majd fölbukott a saját lábában.

– Ne... fáradj! – zihálta Ora. – Nincs az a gyógyító, aki ezt összefoltozza.

Adara szóra nyitotta a száját, talán hogy megcáfolja a vezért, de a megnyugtató hazugságok félúton a torkán akadtak. Felesleges lett volna tagadni.

Lenézett a nőre, akit gyerekkora ismert. Ő volt az első, aki kardvívásra tanította: az elején még néhányszor hagyta nyerni, ám pár holdfordulóval később már nem kellett visszafognia magát. A kiképzése alatt sosem bánt másként a lánnyal, csak azért, mert történetesen a törzsfő örököse volt – ugyanannyira megkínozta, mint bárki mást. És ha egy-egy ünnepségen az illendőnél kicsit többet ivott a vérborból, szívesen mesélt egykori harcostársáról, Braváról, Adara anyjáról, akit a lány soha nem ismerhetett meg.

Adara lenézett rá, és annak ellenére, hogy mennyi halált látott – és okozott – aznap... elszorult a mellkasa.

– Úgy csináltam, ahogy tanítottad. – Nagyot nyelt. – Csak miattad vagyunk most szabadok.

– És én még... azt hittem, oda se figyeltek rám... amikor magyarázok – Ora keserűen elvigyorodott, elővillantak vérmázas fogai. Álláról keskeny, vörös patak csordult le. – Büszke vagyok... a tanítványomra.

Fátyolos szeme Adarára fókuszált.

– Nem félek... a haláltól – folytatta. – De nem akarok... szenvedni.

És a lány már tudta mi következik.

– Megtisztelő lenne... ha te csinálnád... törzsfő. – Szinte könyörögve pillantott fel a rá.

– De én...

"...nem vagyok törzsfő" – akarta rávágni, hogy gyáván megfutamodjon a kéréssel járó felelősségtől. De nem tagadhatta meg egy haldoktó utolsó kívánságát.

Adara lehunyt szemmel bólintott.

Felállt, és megszorította a Verontól zsákmányolt kard markolatát.

Arra gondolt, egy assan törzstagnak nem szabadna avean pengével megadni a végtisztességet. De nem volt kéznél más, és immár a saját fegyvereiket is a népük vére szennyezte...

Alig pár nap alatt minden annyira elromlott.

– Ora Assan, a Vérstennő és az assan törzs lánya, népünk harmadik vezére – kezdte Adara. Bemagolt szöveget szavalt – bár, mikor annak idején megtanulta a szertartás menetét, nem gondolta, hogy valaha is használnia kell majd ezt a tudást. Hogy egyszer meg kell ölnie valakit, aki az övéi közül való.

Kegyelemből tette. Tiszteletből.

Mégis retteneses érzés volt. Mintha ez lenne a büntetése, amiért képtelen volt megmenteni őket.

– Az Istennő ma letekintett rád az Égből, és látta, ahogy megvívod utolsó, dicsőséges csatádat. Egy bátor harcost látott, aki hűen szolgálta a földi létben... és aki hűen szolgálja majd a holdbéli Skarlát Palotában is... – Meg kellett köszörülnie a torkát, hogy visszaszerezze az uralmat elcsukló hangja felett. Ezt most nem ronthatta el. – És ekkor a Vér Asszonya úgy döntött, eljött az ideje, hogy megtérj hozzá, és őseidhez, akik odafönt várnak rád... Az Istennő pedig elkísér utadon, vezet és megvédelmez...

– Re-reméltem, hogy viszontláthatom... még egyszer a Révet. – Szomorú mosoly terült el a harcosnő arcán. – De így is... így is jó. Az utolsó, amit látok, az a népem, és nincsenek... nincsenek láncok... – Lehunyta a szemét. – Ira ova Vessenteira!

– Ira ova Vessenteira! – visszhangozta Adara.

A Véristennő nevében magasba emelte a kardot. Fél keze megremegett, ezért a másikkal is ráfogott a markolatra, hogy egyenesen tartsa a pengét.

Azután lesújtott.

Ora majdhogynem békésnek mondható sóhajjal távozott a világból. A népe néma, áhítatos csenddel búcsúztatta. Jó darabig csak a szél süvítése hallatszott.

A lány lehajolt, két ujjal megérintette a nő homlokát, és az Égiek nyelvén áldást mormolt a lezárt szemhéjak fölött. Elbúcsúzott.

Amikor felegyenesedett, és szembefordult a többiekkel, állkapcsát összeszorította, az örökjégnél is keményebb elhatározás ült a vonásain.

– Ezért fejek fognak hullani – ígérte.

Sontar, Soren apja, az első, és most már egyetlen vezér ekkor térdre ereszkedett a lány előtt.

– Avera tera ova Reia. – Hangja mély és ünnepélyes volt..

A fia sietve követte a példáját, és elismételte a szavakat, amelyek valahogy idegenül hangzottak a szájából. Sera vonakodva térdelt le melléjük.

A vara és rea foglyok – nem, már lázadók – összenéztek. Majd, mintha szótlan egyezségre jutottak volna, biccentettek, és egy emberként ereszkedtek ők is a sárba.

– Avera tera ova Reia – ismételték.

Éljen az új törzsfő!

Adara egyszerre érezte magát rémesen hatalmasnak és aprónak.

Sontart kellett volna törzsfővé választani, nem őt... Nem, egyáltalán nem volt méltó erre a címre.

De mindent meg fog tenni, hogy azzá váljon.

Nem hagyta, hogy a megrökönyödése kiüljön az arcára, csak állt ott szálfaegyenesen, sajgó bordái ellenére is kihúzva magát. Ellenségei, bajtársai és a saját vére száradt a kezén.

Evan örököseként a lány tudta jól, hogy egyszer elérkezik ez a nap, de álmában sem gondolta volna, hogy ennyire hamar. A törzsfő-választást a hagyomány szerint tucatnyi próbának és kihívásnak kellett volna megelőznie. A maga tizenhét holdfordulójával Adara még ahhoz is túl fiatal volt, hogy egyáltalán induljon a címért.

De ezúttal senki nem kérdőjelezte meg a kinevezés érvényességét.

Mert nem egy, hanem három törzs választotta őt vezetőjévé.

Mert ez több volt egyszerű megszokásnál. Itt és most nem csak a tanácsülések berekesztőjét választották meg, hanem a hadvezérüket. Az embert, aki csatába vezeti majd őket egy olyan háborúban, amit talán már most elvesztettek.

Adara pedig fel akart nőni a feladathoz.

– Álljatok föl! – kérte. Parancsolta?

Újra végigjáratta tekintetét a túlélőkön.

Összesen tizenöten maradtak.

Megköszörülte a torkát:

– Azt hiszem... van egy tervem.

VIII. fejezet >>

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés