az Éj utáni 245. holdforduló
a Fogyatkozás Havának 16. napja

Soren egészen eddig azt hitte, hogy a félelemnek van egy olyan tulajdonsága, hogy így... idővel elmúlik. De miután már napok óta kitartóan rettegett, kénytelen volt megváltoztatni a véleményét.

Sosem tartotta magát egy legendás hősnek, de most – láncra verve, kiszolgáltatottan a fogvatartói kénye-kedvének – gyávábbnak érezte magát, mint valaha.

Azt kívánta, bárcsak olyan lehetne, mint Adara: rettenthetetlen...

Behúzta a nyakát, amikor egy jókora vakolatdarab elsüvített a feje mellett. Egy fogatlan öregasszony dobta, aki most káromkodva nézett újabb lövedék után.

Soren úgy sejtette, sokkal bájosabbnak találná Jégvárost, ha nem ez lenne a második alkalom, hogy  rabláncon rángatják végig az utcáin, az őrjöngő lakosok között.

A következő pillanatban egy hegyes kavics pattant le a fiú tarkójáról.

– Bassza meg! – szitkozódott. A kifakadása csak ürügyet adott a csőcseléknek arra, hogy újult erővel folytassák a dobálást. Soren még a kezét sem tudta az arca elé emelni, hogy védje magát a kétoldalról záporozó kőtörmeléktől.

Nem értette, honnan szereztek ezek ennyi muníciót. Talán elkezdték lebontani a saját házukat, csak azért, hogy a darabokat hozzávághassák a rabokhoz?

–...a barbároknak nem jár kegyelem!

– Halál rájuk!

Az utcasarkon egy vastag prémbe burkolózott nő térdelt hét holdfordulós-forma kisfia mellett. Kedves mosollyal az arcán egy fenyőtoboz nagyságú követ nyomott a gyerek kezébe.

– Ügyesen célozz!

A fiú izgatottan toporgott, nem bírta kivárni, amíg a menet közelebb ér, és túl hamar hajította el a kavicsot – ami így ártalmatlanul ért földet Adara lábai előtt.

A lány haragtól eltorzult arccal nézett le a kőre, majd teljes erejéből a bámészkodók közé rúgta azt – bár a mozdulat közepén megtántorodott, és néhány lépésnyit botlazozott, mielőtt visszanyerte volna az egyensúlyát. A kis közjáték után sietve felszegte az állát és kihúzta magát – hogy aztán egy pillanattal később újra összeránduljon a bordáiba nyilalló fájdalomtól.

Adara enyhén szólva is pocsékul festett: görnyedten járt és erősen sánított a bal lábára. Lélegzetvételei fájdalmas nyögésben végződtek, és ilyenkor a mögötte baktató Soren is érezni vélte a mellkasába nyilalló kínt – noha ő egyetlen ütést sem kapott.

A lány haladt legelöl, így a katonák nagy bosszúságára mind kénytelenek voltak az ő tempójában araszolni. De nem mertek változtatni a felálláson, mert azzal megszegték volna Asav utasítását.

– A törzsfő örököse voltál. – Ezekkel a szavakkal búcsúztatta a hadvezér Adarát, miközben új bilincset csattintott a kezére. – Akkor vezesd őket te! Vezesd őket a halálba...

Az assanok tehát rabláncon érkeztek Jégvárosba, és úgy is hagyták el azt.

Csuklójukat súlyos vaspánt fogta össze, ami öt lábnyi lánccal csatlakozott az előttük haladó bilincséhez. Ez a lánc elég hosszú volt ahhoz, hogy ne rántsák előre a társaikat minden lépésnél; de túl rövid ahhoz, hogy a sorból kiugorva rávessék magukat a kísérőikre.

A huszonegy foglyot csupán egy tucatnyi katona felügyelte: tízen gyalog, ketten szarvasháton tartottak velük. Észak királya úgy vélte, ekkora létszám pont elegendő lesz... hiszen a barbárok már senkire sem jelentenek komoly fenyegetést.

Az volt a legdühítőbb, hogy valószínűleg nem tévedett.

– Gyerekgyilkosok!

– Dögöljetek meg! Dögöljetek meg!

Amennyire az a förtelmes lánc engedte, Soren felzárkódott Adarához.

A fiú szólásra nyitotta a száját, ám rögtön vissza is csukta. A "mindent rendbe hozunk" és a "nem lesz semmi baj" még sosem csengett volna ilyen hamisan, mint ebben a helyzetben...

Igazából csak át akarta karolni a lányt, és nem is mozdulni mellőle, amíg véget nem ért ez az egész szarság körülöttük... De Soren tudta jól, hogy Adara most csak egy dologra vágyik, és az messze nem egy ölelés – hanem Asav Avean hullája. És azzal sajnos nem szolgálhatott.

Végül a lány fordult hátra hozzá.

Soren élesen felszisszent, amikor meglátta az arcát: a homloka felszakadt, össze kellett volna varrni. A sebből vér szivárgott, a jobb szemébe csorgott, ami már így is annyira bedagadt, hogy ki sem tudta nyitni. Az állára száradt vértől úgy nézett ki, mintha egyenesen az aveanok rémtörténeteiből lépett volna elő – abból a fajtából, ami a gyerekfaló barbárokról szól. Amikor megszólalt, látszott, hogy a fogait is vörös máz borítja.

– Jól vagy? – kérdezte a fiútól. Fojtott hangja szinte elveszett abban a rettenetes lármában.

– Hogy én?! – hördült fel Soren. – Az a mocsadék téged... téged... Ha még egyszer meglátom, én esküszöm...

Itt elakadt a fenyegetésben, mert hirtetlenjében nem talált kellőképpen förtelmes halálnemet Asavnak.

Ha csak visszagondolt arra a tehetetlenségre, csípői előtt megbilincselt kezei ökölbe szorultak, arcszíne pedig vörösre váltott a haragtól. Végig kellett néznie, ahogy a hadvezér megveri a lányt, ő meg rángathatta a láncait, és rekedtre üvölthette magát, akkor sem tudott segíteni.

– Soren... – A neve szokatlan gyengédséggel hangzott el a lány szájából. De ez az újkeletű szelídség nem volt hosszú életű: – Asav az enyém – jelentette ki ellentmondást nem tűrően.

Ostor csattant fölöttük a levegőben.

Soren összerezzent. Adara nem.

– Még egy szó, és kiverem az összes fogatokat, barbár korcsok! – fenyegetőzött a menetüket vezető parancsnok.

Veron Avean középkorú, medvetermetű fickó volt, bozontos szakállal és bajusszal, de egyébiránt tarkopasz fejjel. A három törzsnél csak a jelenlegi feladatát gyűlölte szenvedélyesebben, és az indulatait szívesen ki is élte mind a foglyokon, mind a parancsnoksága alá tartozó katonákon. Most morogva gyömöszölte vissza az ostor nyelét az övébe, közvetlenül a méretes kulcscsomó mellé, ami a bilincseiket nyitotta.

Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg a kő- és szitokzáporban lavírozva eljutottak a városkapuig.

Ez volt az egyetlen rés az egyébként áthatolhatatlan városfalon, ezen a csaknem tíz embernyi magas, tükörsimára csiszolt, örökjég építményen. Aminek a bizonság kedvéért még őrjáratoztak is a tetején.

Az útjukat elzáró, hatalmas fémrácsot a szemük láttára csörlőzte fel valami monumentális szerkezet. Ha Sorennek lett volna szabad keze, most befogta volna a fülét, hogy tompítsa a fogaskerekek csikorgó-visító zaját.

Adara hirtelen megtorpant a fiú előtt; Soren hátulról majdnem nekiütközött.

A lány csak állt ott dermedten, és hátradöntött fejjel bámult a magasba. Ajkai elnyíltak, és egyetlen szót formáltak, amit kimondani már képtelen volt.

– Apa...

Soren követte a pillantását, és akkor meglátta...

A fejet egy zászlórúdra tűzték, pontosan a kapu fölött, a gyalogjárón. Ritkás, szőke haja lengedezett a csípős, őszvégi szélben; a szája kitátva, mintha belesikoltana a világba, amit már nem láthat... mert a város körül röptetett kémbaglyok kivájták a szemeit.

Sorennek félre kellett kapnia a tekintetét, mert szabályosan rosszul lett a látványtól. Nagyot nyelt, hogy eltüntesse az émelygését – nem sikerült.

Íme, Evan Assan, az utolsó lázadó törzsfő – vagy legalábbis, ami maradt belőle.

szóval ez vár ránk?

ez a vége?

meghalunk, és még a kibaszott hullánkat is kiteszik a kirakatba

hogy gyönyörködhessen benne minden erre járó?!

Adara nem fakadt sírva, sikított, vagy ilyesmi... igazából meg sem moccant. A haját cibálta a szél, s így nyugtalanítóan hasonlított arra a megcsonkított maradványra odafönt.

A történtek után ez volt a kegyelemdöfés. Senkinek nem lenne szabad így látnia az apját.

Soren tétován közelebb húzódott hozzá.

– Ne nézz oda! – kérte gyengéden, és valami kifacsart pozícióban sikerült a lány vállára tennie a kezét. Adara mintha észre sem vette volna: nem rázta le az érintését, de a tekintetét sem fordította el a levágott fejről.

Egy utolsó, fémes sóhajjal végre elhalt a fogaskerekek ricsaja, de az utána maradt üvöltő csönd még borzalmasabb volt. A rostély remegve felnyílt, szabaddá vált az út előttük.

– Mozgás! – vakkantotta a parancsnok, és nyomatékosításképpen ostorával a levegőbe csapott. – Egyelőre még éltek, szóval viselkedjetek is úgy!

Adara pedig... egyetlen szó nélkül... elindult. Úgy nézett ki, mintha egy álomban járna, léptei gépiesek voltak, tekintete üveges.

Soren keze lecsúszott a válláról.

– Ada... – A hangja szánalmasan halk, szinte könyörgő volt. Nem kapott választ.

Már jócskán benne jártak a Fogyatkozás Havában: a nyúlfarknyi nappalokat végtelenre nyúló éjszakák követték. És a tél beköszöntével tovább romlik majd a helyzet; az északiak pedig nemsokára hosszú holdhónapokra elbúcsúzhatnak a napfénytől.

De Soren nem aggódott a küszöbön álló Sötét Évszak miatt... mert nem sok esélyt látott rá, hogy egyáltalán megéri azt.

Egyszerre lépett a többiekkel – láncaik ritmusra csörrentek meg. Az emelkedőn fölfelé már alig vonszolták magukat, de már az aveanok sem panaszkodtak a sebességük – vagy inkább annak hiánya – miatt... mert közben ők is látványosan szenvedtek súlyos páncélzatukban.

Ha átvágtak volna a Vérerdőn, ahelyett, hogy megkerülik, akár három nappal is lerövidíthették volna a szerencsétlenkedésüket... ám még Veron sem volt elég tökös ahhoz, hogy betegye a lábát a rengetegbe.

Felemlegetni ezt felért egy felségsértéssel, mégis minden avean tudta, hogy az Ashori Eira, a rea lázadók egy csoportja rejtőzik a fák között, és bemerészkedni egyenlő volna az öngyilkossággal.

Az erdősáv most legalább száz lábnyira húzódott az úttól, de a katonák még így is lopva oda-odapillantottak, és az arcukra ilyenkor kiült a szorongás. Jégváros masszív falai közt az aveanoknak nem volt félnivalójuk a "barbároktól", ám idekint a vadonban megváltoztak az erőviszonyok...

Bár Soren szerint nem volt szükség a fák között bujócskázó harcosokra ahhoz, hogy a Vérerdő halálos csapdává váljon: a fiú el sem tudta képzelni, hogyan lehetne úgy átvágni a rengetegen, hogy két lépés után az ember ne tévedjen el végzetesen.

A Vérerdő, akárcsak a Kopár Liget, rőtfenyőkből állt – ez volt az egyetlen fafajta, ami életben maradt idefent, Északon –, de egyébként semmiben nem hasonlított az Assan-sziget sivár berekjére. A fatörzsek itt olyan közel álltak egymáshoz, hogy egy ember néhol át sem fért volna  közöttük, a vérvörös lombok pedig összenőttek, teljesen eltakarva az eget – ebben az erdőben örökké tartott a Sötét Évszak.

Az aveanok csak jóval sötétedés után bontottak tábort az út mellett – a Vérerdőtől távolabb eső oldalon. Nagy kört formáztak a sátraikból, a rabokat pedig középre terelték.

Ők pedig szinte nem is ellenkeztek. Ahhoz túlságosan elgyötörtek és átfagyottak voltak. Néhány rea és vara rab ráadásul már olyan régóta sínylődött Jégerőd tömlöcében, hogy valóságos csodaként élték meg azt is, még egyszer utoljára láthatták a napot.

Egyedül Sera hallatta a hangját – de ő nagyon. Sikoltva követelte, hogy a parancsnok álljon ki ellene egy tisztességes párbajban, bizonyítsa be, hogy az aveanok szemtől szemben is bátrak, nem csak akkor, amikor hátulról szúrják le az anyját.

– Fogd be a pofád, te kis kurva, vagy kivágom a nyelved, és megetetem veled! – dörrent rá Veron.

– Próbáld meg, és leharapom az összes ujjadat! – vágta rá a lány, és jelentőségteljesen összecsattintotta az állkapcsát.

Egy páncélkesztyűs pofon végül mégis beléfojtotta a szót. Sera legyőzötten rogyott le a többiek közé, de haragtól és szégyentől villogó tekintetét a parancsnokra függesztette.

Soren szorosan lehunyta a szemét.

Nem mert Adarára nézni, rettegett tőle, hogy ugyanazt a lemondást látná a szemében, ami Evanéban ült, amikor elhurcolták. Az biztos, hogy a lány egyetlen szót sem szólt, mióta elhagyták Jégvárost.

Soren próbálta kiüríteni az agyát, és csak a saját lélegzetvételeire koncentrálni. A kiképzésen is valami hasonlót tanítottak nekik, mondván, nyugalmi állapotban sokkal több esélyük van túlélni a szélsőséges helyzeteket... pédául ha az embert egy fához kötözik, és otthagyják a hóban...

De ezúttal nem segített. A fiú ettől még hallotta, ahogy a háta mögött halkan felzokog valaki; a szívverése pedig ahelyett, hogy lelassult volna, csak egyre szaporább lett. Minden dobbanás fülsüketítőnek hatott... csak képzelte, vagy tényleg úgy hangzottak, mint amikor a szomszéd ház teteje megadta magát a tűznek, és beszakadt? Talán a lángok később átterjedtek a sajátjukra is, talán az is ilyen hanggal roskadt össze, miközben a húga és az anyja odabent várták a harcok végét....

Adara ezt a pillanatot választotta arra, hogy közelebb araszoljon a Sorenhez, és a hátának döntse a sajátját, ezzel alighanem megmentve a fiút egy kezdődő pánikrohamtól. Megmozdulását fájdalmas szisszenéssel zárta.

– Szia – lehelte, és Soren mellkasa hosszú napok óta most először nem a félelemtől szorult össze.

– Ada – a fiú hangja egy pillanatra elcsuklott –, már azt hittem...

– Mit? Hogy ennyi elég volt ahhoz, hogy megtörjenek? – Kurtán, végtelen keserűséggel nevetett fel. Azután összerándult a bordáiba nyilalló fájdalomtól.

– Ennyi?! – Soren komolyan kételkedett benne, hogy akad még valami, amit az aveanok elvehettek volna a lánytól.

Adara válasz helyett a fiú vállára döntötte a fejét, és halkan felsóhajtott. Meleg lehelete csiklandozta Soren nyakát.

– Emlékszel még, mit mondtak a kiképzésen? - váltott témát.

Soren értetlenül pislogott a kérdés hallatán.

hát ez meg...?

– Hogy ha kint éjszakázunk, döntsük egymásnak a hátunkat, és akkor nem kell a hideg földön aludnunk? – Igyekezett felidézni a tanultakat, de azóta már eltelt pár holdforduló...

– Ha lenne szabad kezem, most tarkón csapnálak – tájékoztatta Adara, de cívódásából hiányzott a szokásos él. – Ora hülye jelmondataira gondolok.

– Ahaaa...

Na jó, Ora kiképzési módszereit tényleg lehetetlen lett volna elfelejteni... a fiúnak ugyanis több halálközeli élménye is társult hozzájuk. És miközben a fiatalok éppen az életükért küzdöttek, a nő előszeretettel szavalt mindenféle életbölcsességeket. Valószínűleg ez is a kínzás része volt.

"Második esély nincs, csak a mesékben. A csatatéren minden hiba halálos."

"Csak egy idióta fordít hátat az ellenfelének!"

"Soha ne becsüld alá az ellenfeledet, de hagyd, hogy ő alábecsüljön téged. Úgy nagyobbat üthetsz a végén."

Ezek voltak a kedvencei. Ha Soren nem hallotta őket ezerszer, akkor egyszer sem.

– Azt... azt hiszem, kezdem megérteni, mit jelentenek – folytatta a lány.

– Ez most mégis... oh!

És végre már Soren is kapisgálta, mire akart utalni:

– Van egy terved.

– Túlzás lenne tervnek nevezni... – A lány valahogy hátracsavarta a karjait, és megbilincselt kezét különösebb magyarázat nélkül Sorenébe csúsztatta. A fiú szíve nagyot dobbant. – De kiviszlek innen. Ígérem.

Soren megszorította a kezét. Adara bőre kemény és érdes volt a sok gyakorlástól, tenyerén ott sorakoztak az áldozások után maradt hegek.

– Nem okozok csalódást – dünnyögte a lány az eddigieknél is halkabban, olyan hangsúllyal, mintha imát mondana.

VII. fejezet >>

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés