az Éj utáni 245. holdforduló
a Fogyatkozás Havának 16. napja

Az ujjongás hangjai lassan elhaltak odafönt, és olyan súlyos csönd ereszkedett a rabokra, ami szinte összenyomta őket.

Nem kellett kimondaniuk; tudták jól, mi történt: a törzsük törzsfő nélkül maradt.

Egyetlen zavart pillanatig úgy tűnt, mintha a foglyok azt sem tudnák, most akkor kihez könyörögjenek, de feleszmélve mind egyszerre szólították meg a Vér Asszonyát.

Adara a piszkos szalmán térdelve, csukott szemmel suttogott bele a dohszagú sötétségbe.

Imádkozott, hogy az Istennő vegye magához az apja lelkét... még akkor is, ha nem szavalták el a teste fölött az Utolsó Áldást, és nem rajzolták az öröklét rúnáját a homlokára, mielőtt a máglyához kísérték volna. Sőt, talán még máglyát sem gyújtottak a tiszteletére, mert az aveanok azt sem tudták, mi az a tisztelet. Egy törzsfő nem ezt érdemelte... az apja nem ezt érdemelte.

Bosszúért imádkozott.

És mikor kifogyott a szavakból, fohászát ugyanúgy zárta, ahogy mindig:

–...és ha meg kell majd halnunk, add, hogy erősek maradjunk a végéig!

Pedig tudta, hogy nem fog meghalni. Legalábbis nem így...

Ennél többre volt hivatott... maga a Véristennő mondta neki.

A lány mindig emlékezni fog az éjszakára, amikor megismerte a végzetét.

Aznap még a havazáshoz is túl hideg volt. A föld kőkeményre fagyott; a Liget kristályerdővé dermedt – elég lett volna egyetlen ütés, hogy vörös és fekete szilánkokra törjön az egész. Életnek nyoma sem akadt a rengetegben, az állatok mind elrejtőztek, vagy elpusztultak abban az ítéletidőben. Jeges orkán süvített végig a fenyők között, úgy tűnt, az egész világ haláltáncot jár a vad szélben. A Javeát felhők takarták; csak valami halvány, rózsaszínes derengés látszott a Vérholdból.

Adara akkorra már a végtagjait sem érezte... a vállára simuló, leheletkönnyű kéz érintésébe mégis beleborzongott.

Nem állt mögötte senki.

– Hamuból és vérből építed majd újjá a világodat – súgta a fülébe egy dallamosan lágy, női hang. Meleg lehelet csiklandozta a lány arcát. – Maradj erős, Adara Assan!

A lány sohasem felejtette el a hangját.

Sem a szavait.

És ahogyan a Vér Asszonya kérte, erős maradt; még most, a legsötétebb órákban sem adta meg magát a kétségbeesésnek. De piszkosul nehéz volt...

Jó darabig hallgatott.

A cella sarkában víz csöpögött a plafonról, a kövér cseppek szétfröccsentek a kövezeten. Valahol a közelben egy patkány motoszkált az alomban. A többiek imádsága egyhangú morajjá vált a háttérben – Adara nem hallotta ki Soren hangját a sok másik szólam közül, de tudta, hogy a fiú is ott van valahol a tömlöcben. Ott kellett lennie.

Adara nem nyitotta ki a szemét.

Volt még valaki, akihez beszélnie kellett.

Belemarkolt a mocskos szalmába, és egy csomónyit úgy szorongatott a markában, mintha az lenne a kapaszkodója ehhez a világhoz. Torka összeszorult, annyira, hogy az már fájt, úgy érezte a ki nem mondott szavak fojtogatják. Megremegett az ajka, amikor végül belekezdett.

– Nem... nem tudom, hallasz-e engem, de ha igen... bocsáss meg apa!

Egy pillanatra újra hét holdfordulós volt. Az ágyában feküdt, paplanját a nyakáig felhúzta, de még a könnyű takaró is ólomsúlyúnak tűnt. Betegnek érezte magát, pedig igazából csak megalázott volt.

Mert aznap az apja végre elvitte magával egy áldozati szertartásra... ám az korántsem volt olyan szórakoztató, mint amilyenre számított. És amikor a Sámán végighúzta a pengét a cölöphöz kötözött férfi torkán, a lány már nem bírta tovább: az egész törzs szeme láttára elhányta magát. Azután hazaszaladt, hogy legalább az arcán végigfolyó könnyeket elrejtse előlük.

Valamivel később Evan Assan lépett be a szobájába. Még mindig az ünnepi öltözékét viselte, azt, amelyikre az Istennő szarvasait festették.

Adara gyorsan az arcára húzta a takarót, hogy ne kelljen szembenéznie az apja csalódott pillantásával.

A törzsfőnök leült az ágya szélére, a matrac besüppedt a súlya alatt.

– Mondd csak, leközelebb erősebb leszel? – kérdezte a férfi. Adara azt hitte, kiabálni fog, de halkan, szinte suttogva beszélt, mintha valami titokról lenne szó.

– Esküszöm! – fogadkozott a kislány, és a paplan alatt hevesen bólogatott. Nem mert kikukucskálni.

Evan megsimogatta a takaró alól kikandikáló szőke tincseket. Hatalmas tenyere szinte betakarta a lánya fejét.

– Jó – mondta neki szokatlanul szeretetteljesen. – Jó.

Sok szívdobbanásnyi ideig így maradtak.

A jelenben Adarának meg kellett köszörülnie a torkát, mert elcsuklott a hangja.

– Sajnálom, hogy így kellett elválnunk, sajnálom, hogy sohasem lehettél büszke rám...

Ezúttal tizenöt holdfordulós volt. Apjával a házuk előtt álltak, és hátradöntött fejjel bámulták a kétholdas égboltot. Leheletük fehér páraként kavargott az ajkaik előtt.

Ekkor még csak néhány nap telt el a lány beavatása óta, de Adara immár hivatalosan is a törzs harcosának számított. Bár a bal kezén, a kötés alatt még mindig fájtak a fagyási sérülések, amiket a Ligetben szerzett, a lány úgy érzte, sosem volt még ennél boldogabb.

– Adara – szólította meg az apja.

– Hm? – fordult hátra a lány. A két hold derengő fényében Evan alakja furcsán földöntúlinak tűnt.

– Régóta várok arra, hogy átadjak neked valamit. És azt hiszem, végre elérkezett az ideje. – Ünnepélyes mozdulattal húzta elő övéből az ikerkardjait.

Amióta csak Adara az eszét tudta, az apja magánál hordta azokat a fegyvereket, de még sohasem látta, hogy a kezébe vette volna őket. Evan most a Javea fényébe tartotta a kardokat. A vöröses fény átszüremlett az enyhén áttetsző örökjég pengéken, így kirajzolódtak a rájuk vésett, aprólékos minták. Egyedül a markolatgombjukra gravírozott rúnában különböztek: a bal oldali azt jelentette, "bátorság", a jobb oldali azt, "erő".

Adara szinte megbabonázva figyelte a fegyvereket.

– Ezeket... nekem adod? – Feléjük nyúlt, de egy pillanatig tétovázott, mielőtt hozzáért volna a pengékhez.

Evan bólintott.

– Én sohasem használtam őket. Ez az... anyád öröksége. Azt akarta, hogy a tiéd legyen, amikor már készen állsz arra, hogy használd. – Elfordult, most újra az eget bámulta. A legnagyobb hold, a Trion sápadt sugarai visszatükröződtek a szemében. – Remélem, a kardjaival egyszer te is olyan erős leszel, mint amilyen ő volt.

– De egyvalamit, amit aznap reggel mondtam, azt komolyan gondoltam... ebben a csatában nem fogok csalódást okozni.

Mást nem mondott. Képtelen lett volna rá.

– Adara – Az apja megszorította a kezét. –, tudod, hogy számítok rád... Ne hozz...

Adara erőnek erejével fojtotta vissza a négy nappal azelőtti emléket.

Akkor látta utoljára az apját. És nem békében váltak el.

ne menj el ne hagyj itt ne

El sem búcsúzhattak egymástól...

maradj velem maradj velem

Szúrt a szeme. A torka úgy kapart, mintha egy északi rém karmolászná belülről; a mellkasa összeszorult.

kérlek

Hiába az Istennőnek tett néma ígéret... legszívesebben magzatpózba gömbölyödve zokogott volna az egyik sarokban, az apját szólongatva amíg... amíg...

Sietve megrázta a fejét, hogy elűzze az ostoba gondolatot. Sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas a gyászra.

Akármi történjék is, nem gyengülhetett el.

Nem sirathatta az apját, a tönkretett életét...

Mert most elsősorban Evan Assan örököse volt, és csak másodsorban a lánya. Bár a törzsfő rangja a halálával nem szállt rá, de ezennel hivatalosan is egy volt az öt vezér közül. Ha megadja magát a kétségbeesésnek, mégis ki marad erős helyette?

Hangos csattanással vágódott ki a tömlöc ajtaja. A rabok felkapták a fejüket.

Csizmás lábak trappoltak végig a börtön folyosóján, fegyverek csörögtek. Az egyik avean öklendezett az odabent terjengő, átható bűztől.

A rozsdás cellaajtók egyenként, nyikorogva tárultak föl.

– Mozgás, barbár söpredék!

Két katona állt meg a lány zárkája előtt; a kulcs zörögve fordult a zárban.

Adara kinyitotta a szemét.

A világ összes gyűlölete ült a tekintetében.

Mindenkit kivezényeltek a börtönből, és a Jégerőd mögötti udvarba terelték őket.

Összesen huszonegyen voltak: az assan hadifoglyokon kívül még néhány rea és vara lázadó élvezte a király vendégszeretetét.

A deres fűben térdeltek, és Adara először azt hitte, itt akarják kivégezni őket... De nem, ahhoz túl kevés volt a közönség: az őreiken kívül csak néhány avean katona lézengett a környéken, és azok is úgy néztek ki, mintha bárhol máshol szívesebben lettek volna.

A lány láncait két jól megtermett férfi tartotta... ám Adara még így is majdnem kitépte magát a szorításukból, amikor meglátta Asav Avean közeledő alakját.

Úgy látszott, a hadvezér elemében érzi magát: arcán széles, öntelt mosoly ült; és mintha még ki is öltözött volna – ruhája annál is díszesebbnek tűnt, mint amit a Rév lerohanásakor viselt. Kabátja hajtókájára ráhímezték az avean címert: két harcoló, fehér szarvasbikát.

Adara vicsorogva rángatta a láncait.

Hallotta, ahogy Soren őt szólongatja valahonnan, de nem figyelt rá. Csak Asavot látta, és az oldalára szíjazott fegyvert.

Az ő fegyverét.

Az egyetlen emlékét az anyjától.

És most már az apjától is.

– Megérinteni sincs jogod azt a kardot! – acsarogta.

Asav csak egyetlen pillantást pazarolt rá, mielőtt belefogott a monológjába. Amíg beszélt, háta mögött összefogott kezekkel, fontoskodva járkált fel-alá a foglyok előtt.

– Szerencsés napotok van, barbárok! Felséges királyotok úgy döntött, megkegyelmez nektek! Bár szívesen végignéztem volna, ahogy a fejetek végiggurul a pódiumon, de úgy tűnik, a halállal még egy kicsit várnotok kell... Most ugyanis a Királyi Bányákba utaztok, ahol végre hasznossá tehetitek magatokat, ha mással nem is, legalább a szén kapargatásával. Öt holdforduló múlva pedig visszatérhettek a három táborba. Feltéve persze, ha túlélitek.

A három táborba..

Az Első-tábor a vara törzs egykori Szentélye volt, a Második pedig a rea törzs legnagyobb falva, amit nemrég még a Fészek néven ismertek. És a Harmadik...

– Meg foglak ölni! – sziszegte Adara.

Asav fejcsóválva lépett közelebb hozzá. Még le is hajolt, hogy közvetlenül a lány szemébe tudjon nézni.

– Ez az üres fenyegetőzés kezd unalmassá válni. – Belemarkolt a hajába, és kényszerítette, hogy felnézzen rá. – Habár... apád még ennyire sem volt képes. Remegve és sírva térdelt a hóhér előtt... úgy vinnyogott, mint egy patkány!

– Hazudsz...

Asav még közelebb húzódott, az orruk hegye szinte összeért.

– Tudod, mik voltak az utolsó szavai? Narran elmesélte ám nekem... "Könyörgöm... bármit megteszek..." – affektálta elváltoztatott hangon.

– HAZUDSZ! – üvöltötte Adara, és teljes erejéből lefejelte a férfit.

A hadvezér hátratántorodott, majdnem elesett. Egy szőke hajcsomó a markában maradt.

Szitkozódva kapott az orrához, ami alighanem eltört, mert dőlt belőle a vér, ami beleragadt a szakállába, lecsöpögött a méregdrága kabátjára...

A lány láncait tartó katonák későn eszméltek, ekkor már hiába rántották hátra a foglyukat.

Amíg Asav görnyedten, az orrát szorongatva dülöngélt, mintha mind visszatartották volna a lélegzetüket. Mikor végül összeszedte magát, és felegyenesedett, az az öntelt vigyor, ami addig az arcán trónolt, átadta a helyét valami sokkal rémisztőbb kifejezésnek.

– Te kis ribanc...

Előrelendült, és Adarának csak arra volt ideje, hogy lehunyja a szemét, mielőtt a férfi ökle az arcába csapódott.

Igazából a lány kapott már ennél sokkal nagyobb ütéseket is. Asav túl nyeszlett volt egy tisztességes jobb egyeneshez, viszont két gyűrűt is viselt – na, azoknak csúnya nyoma marad majd. Az egyik túlméretezett ékkő széles sávban fel is hasította a homlokát, a szemöldöke felett.

– Mocskos... szuka! – fröcsögte náthás hangon.

Adara már számított az ezt követő rúgásra – de attól az még nem fájt kevésbé. Asav csizmájának hegyes orra telibe találta a gyomorszáját. Összerándult, és a nyelvébe kellett harapnia, nehogy felkiáltson.

nem adom meg nekik ezt az örömet

– Majd én megtanítom, hol van a helyed!

Valahol nagyon-nagyon messze Soren kiabált és káromkodott, de a szavai összefolytak, mintha víz alól beszélt volna.

Még egy rúgás – ez ezúttal a bordáit érte. Valami baljósatúan megreccsent a mellkasában, aminek nagyon nem lett volna szabad ilyen hangot kiadnia. Csillagok robbantak Adara lezárt szemhéja mögött; a fogait csikorgatta kínjában.

Még egy rúgás – sós-fémes íz öntötte el a száját, ajkai közül vér buggyant elő; alighanem elharapta a nyelvét.

És még egy – akárhogy próbálta is megakadályozni, halk, de annál fájdalmasabb nyögés szaladt ki összeszorított fogai közül.

Asav nem fogta vissza magát.

A férfi még utoljára az arca felé lendítette a csizmáját, ám az utolsó pillanatban a lába megállt a levegőben.

A katonák lazítottak Adara láncain, aki ki akarta használni az alkalmat, hogy rávesse magát a hadvezérre. De a teste nem engedelmeskedett az akaratának, és tehetetlen súlyként zuhant előre a deres fűbe.

Aztán ott is maradt.

A füle zúgott; látóterében egyre növekvő, fekete pöttyök táncoltak, készen arra, hogy felfalják az egész világot. A koponyája a szívverésének ritmusára lüktetett. Fájt minden egyes kapkodó levegővétel, majdnem annyira, mint a megaláztatás.

láncok nélkül

most te fetrengenél itt

mint egy

féreg

A hadvezér reszkető, véres kezével simította ki inge ráncait. Tenyerének vörös lenyomata ott maradt a selymen.

– Attól tartok, kicsit elragadtattam magam – szabadkozott. Hátrafésülte szétzilálódott frizuráját, és lenézően végigmérte az előtte heverő lányt. – Ilyen állapotban nem sok hasznodat veszik majd a bányákban.

Megint lehajolt Adarához; és egészen közelről suttogta a fülébe:

– Azt mondják, elég egy hónap odalent, és a saját nevedet is elfelejted. Jobban jártál volna, ha a te fejedet is apádé mellé tűzik...

– Csak megkötözött lányokat mersz megütni te faszszakállú rohadék?! – ordította Soren a láncait tépve.

Asav megindult, hogy bemutassa, meg meri ő ütni a megkötözött fiúkat is.

Adara pedig nem hagyhatta, hogy Soren szenvedjen az ő ostoba vakmerősége miatt.

– Hé, Asav – szólt a férfi után, hogy elterelje a figyelmét a barátjáról. Feldagadt nyelve nehezen formázta a szavakat; saját hangját meg furcsán, visszhangosan hallotta.

A hadvezér hátrafordult, és érdeklődve-meglepetten vonta fel a szemöldökét.

Adara küszködve felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. Vér csorgott le az állán.

– A saját nevemet talán elfelejtem... de ne aggódj, a tiedet sosem – hörögte. Vért köpött a király gyepére. – És ez nem üres fenyegetés. Nem számít, mibe kerül, visszajövök érted... A koponyád jól mutat majd az Istennő Oltárán.

Asav megvetően felhorkant, de a gesztus kissé erőltetettre sikerült.

Egyetlen pillanatra... csak nem rémület villant a szemében?

– Ostoba barbár... az az Oltár hamarosan már állni sem fog.

VI. fejezet >>

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés