az Éj utáni 245. holdforduló
a Fogyatkozás Havának 16. napja

A cella három lépés széles volt – és Soren az elmúlt fél nap alatt már legalább ezerszer megtette ezt a három lépést. Még akkor sem állt meg, amikor szédülni kezdett, mert ha megtorpant volna, rögtön utolérik az emlékek.

A szomszédos zárkákban a társai egymást túlharsogva imádkoztak – az Istennőhöz, aki nem létezett.

Soren legalábbis nem hitt benne.

Soha nem tartozott az elvakult hívők közé, de a beavatása óta legszívesebben sikított volna, amikor valaki az Istennőt emlegette...

Amíg tartott a kiképzése, az idősebbek mind azzal traktálták, hogy a szertartás után nem lesznek többé kételyei. Végre teljes meggyőződéssel borulhat majd le az Oltár elé... feltéve persze, ha megéri a hajnalt.

A beavatás ugyanis a törzs legkegyetlenebb rítusai közé tartozott: a résztvevők fele nem élte túl. A résztvevők gyerekek voltak.

Soren még mindig beleborzongott, ha visszagondolt arra az éjszakára, pedig ez az emlék egyáltalán nem volt erőszakos – sőt, általában kifejezetten békésnek tűnt.

Talán ezért találta annyira félelmetesnek...

A Sámánra emlékezett a legjobban – az arcát egy északi rém koponyája takarta ugyan, de olyan közel hajolt a fiúhoz, hogy még a maszk mögött is látszottak véreres szemei. Pislogás nélkül meredt Sorenre... miközben szorosra húzta a köteleket a csuklói körül. A fiút erősen a fához kötözték, mozdulni is alig bírt. Ráadásul akárhogy fészkelődött, a rőtfenyő göcsörtös törzse mindig fájdalmasan a hátának feszült.

Átfutott az agyán, hogy ezt – a térdelést a hóban, a köteleket a csuklóján, a hátába nyomódó fakérget – képtelen lesz elviselni egy egész éjszakán keresztül. Hogy fel kellene adnia a beavatást. Megremegett az ajka, csak a büszkesége tartotta vissza attól, hogy könyörögni kezdjen a férfinek.

Jól emlékezett a lábnyomokra is, amiket a Sámán hagyott maga után, amikor távozott – anélkül, hogy akár egyszer is hátranézett volna.

A lábnyomokra, amiket gyorsan befedett a hó.

A Sámán azt mondta, az Istennő kegyeire bízza őt, de valójában csak otthagyott meghalni egy kisfiút. A Kopár Liget közepén. Télvíz idején.

A beavatás alatt elvileg eldőlt, hogy ki az, akit a Vér Asszonya érdemesnek tart az életre, és ki az, akit nem. Ha valakit az éjjel nem cincálták szét a vadállatok, nem fagyott halálra, vagy pusztult bele a tüdőgyulladásba, amit ezek után jó eséllyel összeszedett… akkor nyert ügye volt és teljes jogú törzstaggá vált.

Sőt, az Istennő még egy félmondatos jóslattal is megajándékozta a túlélőket, melyben összefoglalta a sorsukat.

A fiatal Soren alig várta, hogy megismerje a végzetét.

Abban reménykedett, elhangzik valami olyasmi, hogy „törzsfő leszel” vagy a „feleségül veszed Adarát”… De bármi kevésbé epikussal is beérte volna.

Ám hiába várt, amíg a hó betakarta a lábfejét… a lábszárát… a térdét… az Istennő néma maradt.

Soren tudta mit jelent ez: nem találták őt érdemesnek.

És meg fog halni.

A fák között pont rálátott a halványan derengő Javeára, de ezt leszámítva minden valószerűtlenül fehér volt körülötte – mintha a végtelen közepén lebegett volna. A didergés meg a fogvacogás egy idő után elmúlt, és valami furcsa zsibbadtság lett úrrá nem csak a fiú testén, de az elméjén is; a gondolatok lustán úsztak el mellette.

Azon tűnődött, talán nem is lenne rossz így elmenni.

Csak lehunyná a szemét, és feloldódna ő is abban a nagy fehérségben…

A szél zúgása túlvilági dallamnak hallatszott, a farkasok vonyítása női szólammá változott – ha Soren kicsit jobban figyel, még szavakat is beleképzelhetett volna a távoli üvöltésbe...az Istennő jóslatát.

vajon a többiek azt hallották, amire a legjobban vágytak?

az Istennőjük örök életet ígért nekik, mielőtt megfagytak?

Akkor és ott, a lázálmok hullámain hánykolódva a fiú olyan tisztán látta át az egészet, mint még soha: azt, hogy az assanok meghalni küldik a gyerekeiket... egy olyan istenség kegyeire bízva őket, aki csak a fagy szülte káprázatban létezik.

Ez a gondolat lángolt a lelkében még jóval azután is, hogy a teste teljesen kihűlt – és csodával határos módon valahogy kihúzta ennyivel napkeltéig... az Istennő segítsége nélkül.

Mikor a Sámán érte jött, már alig volt magánál. A kontúrok összefolytak előtte, az alakok elmosódtak körülötte, és a Javea, ami hajnalhasadtával még mindig ott trónolt az égen egy hatalmas, gonosz szemmé torzult, ami őt figyelte, csakis őt...

Arra már nem emlékezett, hogyan keveredett haza – esélyes, hogy a Sámán végigvonszolta az egész Ligeten.

A beavatás után egy hétig ki sem tudott kelni az ágyából, és egyik zavaros vízióból a másikba sodródott. A szülei szerint végig ordított és csapkodott álmában, amivel a frászt hozta a húgára.

Sokáig tartott, míg eléggé felépült ahhoz, hogy lezárhassa a szertartást.

Ahogy a szokás kívánta, egyedül botorkált ki az Oltárhoz, ahol lerogyott a kőasztal elé. Megvágta a kezét, és elgondolkozva figyelte, ahogy a vére a parázstartóba csöpög.

Ekkor kellett volna elsuttognia a jóslatát – először és utoljára elismételnie azokat a szavakat, amiket magától az Istennőtől hallott.

De Soren ehelyett csak annyit mondott:

– Te nem létezel.

Mikor felállt, furcsán könnyűnek érezte magát; olyan súlytól szabadult meg, aminek eddig a létezéséről sem tudott. Csak később jött rá, hogy ez a súly tehetetlenség volt, a tudat, hogy az életét valami sosem látott túlvilági erő tartja a markában, akinek elég egyetlen kósza gondolat, és volt Soren, nincs Soren.

Amint visszatért a faluba a törzstagok sorban megveregették a vállát, és gratuláltak neki ahhoz, hogy végre „igazi férfivé” vált. A törzsfő megáldotta, és köszöntötte őt a harcosai között.

Soren szerény mosollyal az arcán fogadta a dicséreteket, és arra gondolt, most gyakorlatilag a hitetlenségét ünneplik.

Ettől kezdve mindig egyfajta általános megvetéssel nézte végig a szertartásokat. Fel nem tudta fogni, eddig miért nem vette észre senki, hogy a koponya, amit a Sámán a fején visel, valójában nem északi rémé csak egy nagyra nőtt farkaskutyáé; és az „Égiek nyelve”, amit egyedül csak a varázsló beszél, egyszerű halandzsa, ami néhány kulcsmondatot leszámítva minden alkalommal változik, mert a Sámán képtelen megjegyezni, miket zagyvált össze pár holdhónappal azelőtt.

Soren legtöbbször kiváltságosnak érezte magát, amiért ő tudta a „nagy igazságot”, és enyhe felsőbbrendűséggel tekintett a többiekre, akik még mindig térden csúsztak az Istennőjük előtt...

Máskor pedig a fél éjszakát a fák kaszabolásával töltötte, mert nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy: ha nincs Istennő, akkor mégis mi van helyette? És... és ha semmi sincs?

Szóval Soren nem hitt a Vér Asszonyában, és ez a mentalitás nagyon jól bevált - legalábbis egészen addig, amíg a mágia be nem került az egyenletbe. A mágiára nem talált Istennő-nélküli magyarázatot, így inkább tüntetőleg nem is vett tudomást annak létezéséről.

A módszer működött... egy darabig.

De aztán jött az a rohadt álom.

Amikor először látta, sikoltva riadt fel. Egészen addig fogalma sem volt róla, hogy képes ilyen magas – és kétségkívül megalázó – hangot kiadni. A húga egész délelőtt azzal cukkolta, hogy megpróbálta utánozni azt a visítást. Nem sikerült neki.

Soren ekkor még azzal győzködte magát, hogy csak egy szokatlanul élethű rémálom volt, semmi több. De képtelen volt megszabadulni attól a kellemetlen érzéstől, amit a látottak hagytak benne, a keze pedig nem akarta abbahagyni a remegést.

Ezután egész nap úgy mászkált a faluban, mint valami élőhalott. Adara meg is jegyezte, hogy talán elfelejtett felébredni aznap reggel... Soren kikérte volna magának, de éppen pár pillanattal azelőtt ment neki egy cölöpnek, és kért tőle bocsánatot.

Amikor másodjára látta, a paplanjába csavarodva lefordult az ágyáról. Sokáig azt sem tudta hol van; teljes pánikban kapkodott a kardja után, és az ellenséget kereste.

A tűz perzselő hőségét a bőrén és a füstszagot a levegőben még órákkal később is érezte; a füle aznap végig csengett a halálsikolyok visszhangjától...

Ez már túl sok volt neki.

Egy álom nem lehet ennyire valóságos.

És bár ez a gondolat sehogy sem illett az elképzeléseibe, a fiúnak szent meggyőződése volt, hogy a jövőt látta; a hét nap múlva esedékes tengeri összecsapást.

Kemény edzésbe kezdett, úgy hitte, ha eleget gyakorol, ha elég erős lesz, megakadályozhatja ezt – mintha egyetlen ember megfordíthatná a háború állását. Éjjel-nappal vívott a képzelt ellenfelekkel, azzal álltatta magát, hogy azért nem pihenhet, mert jobbnak kell lennie, még jobbnak... de valójában csak rettegett attól, mit mutatna neki a rémálom, ha egy pillanatra lehunyná a szemét.

És amikor harmadjára látta a pusztítást, már minden igazi volt: rönkfalakról lecsorgó tűz és vér; az elvágott torkú, megcsonkított harcosok; a leszaggatott ruhájú, zokogó fiatal lányok...

Azt hitte, még van pár napja a mészárlásig... tévedett.

Az aveanok felgyújtották a falut.

Akármerre fordult, emberek, barátok haltak meg körülötte.

Az utolsó ellenállók beszorultak a Sámán kunyhójába, amit egy egész avean hadtest ostromolt. Bár mindenki kétségbeesetten, az utolsó leheletéig küzdött, Soren tudta, hogy nem nyerhetnek.

Mielőtt belevetették volna magukat a káoszba, az apja megparancsolta a húgának és terhes anyjának, hogy zárkózzanak be otthon, aztán bármi történjék is, ne bújjanak elő, amíg tartanak a harcok – és Soren most örült, hogy így is tettek. Legalább nekik volt esélyük a túlélésre.

Az aveanok végül áttörték a barikádot, és beözönlöttek a kunyhóba. Soren elfehéredő ujjakkal markolta a kardját, úgy kaszabolta az ellenséget, mintha még mindig fákkal hadakozna, de hiába vágott le egyet, tíz érkezett helyette. Úgy látszott sosem fogynak el... csak jöttek, és jöttek, és jöttek...

Soren körül mindenki üvöltött, de a saját kiáltása volt a leghangosabb.

– Ira ova! – ordította mindenki más.

– A kurva életbe! – ordította a fiú.

Az assanok egyre hátrébb szorultak; mögöttük már akkora tűz lángolt, mint egy halotti máglya. Soren arra gondolt, talán hamarosan tényleg az lesz belőle – az ő máglyájuk.

És végül térdre kényszerítették őket az égő romok előtt.

Az avean katonák úgy köröztek körülöttük, mint a prédájukat felmérő farkasok, mielőtt utat engedtek volna a vezérüknek.

Asav Avean arcán elégedett kis mosoly ült, páncélja szikrázott a fényben, kezében ismerős kardot pörgetett... Sorenben még a vér is megfagyott, amikor felismerte Adara fegyverét.

Maga sem tudta, mit akart tenni; mindenesetre majdnem fölpattant, az apja rántotta vissza a földre. Elfehéredő ujjakkal markolta a fia csuklóját, és alig észrevehetően megrázta a fejét. Soren ki akarta tépni magát a szorításából, de meglátta a férfi tekintetében ülő kétségbeesést, és végül mégis... visszaereszkedett a sárba.

Az avean hadvezér sürgetően intett, mire két katonája előrángatott egy szőke, vérrel borított alakot a legyőzöttek közül.

Úgy tűnt, Evan Assan legalább egy fejjel alacsonyabb lett, mióta Soren utoljára látta: a férfi összegörnyedt, nyakát behúzta, pillantását a földre szegezte. A fiú esküdni mert volna, hogy a törzsfő vállai rázkódnak.

Az ajkai mozogtak, Soren először azt hitte, imát mormol...

– Ké-kérem... – Evan valójában csak ezt az egyetlen szót ismételgette. Máskor zengő, öblös hangjából csak valami szánalmas cincogás maradt.

Soren apja, Sontar összerezzent, amikor meghallotta. Amikor megértette...

Asav végigmérte a foglyát, és elhúzta a száját. Láthatóan őt sem nyűgözte le a törzsfő teljesítménye.

– Hát ennél azért valamivel többet vártam – jegyezte meg. – Főleg miután az előbb összefutottam a lányoddal... – Ujjbegyét végighúzta a Adara kardjának élén.

Soren felkapta a fejét. Tetőtől talpig elborította a jéghideg rémület, tagjaiból kifutott minden erő.

Adara

ha ez csak egy ujjal is hozzáért...

megölöm megölöm megölöm

– Azt hiszem, csalódtam... – Asav bosszúsan csücsörített, és még várt néhány pillanatig, mielőtt utasítást adott volna ki. Ám a törzsfőtől hiába számított bármi értelmes reakcióra, Evan továbbra is csak a "kérem, kérem, kérem"-jét mantrázta. – Vigyétek a hajómra! – Biccentett végül a katonáinak. – De ne a raktérbe; kötözzétek szépen az árbóchoz! A legyőzött assan törzsfőt akarom nézni, miközben végre megreggelizem!

Az aveanok magukkal cibálták, Evan pedig botladozva igyekezett lépést tartani a katonákkal.

Meg sem próbált küzdeni.

Ez volt hát az assanok utolsó képe a törzsfőjükről – egy megtört, reszkető férfit láttak maguk előtt, akinek elég volt Asav Avean puszta látványa ahhoz, hogy feladja az ellenállást.

Talán az az erőskezű, rettenthetetlen vezető, akinek eddig mindannyian tartották Evant, éppen annyira a képzelet szüleménye volt, mint a Véristennő...

– Most pedig – Asav a legyőzöttekhez fordult –, magammal viszem Evan vezéreit, és az ő örököseiket Jégvárosba. Ha szépen megmutatjátok őket nekem, akkor mindenki más szabadon távozhat... miután letette a fegyvereit, és hűséget esküdött Észak királyának, természetesen.

Senki sem szólt.

Egy férfi előrehajolt, és leköpte Asav csizmáját.

A hadvezér rezignáltan felsóhajtott.

– Nos, attól tartok megfeledkeztem arról, hogy a ti fajtátok nem ért a szép szóból. Akkor hát... – Meglendítette Adara kardját, és egy mozdulattal keresztüldöfte a harcost, aki a csizmájára köpött. A férfi rángatózva terült el a sárban.

Egy nő felüvöltött, és Asav felé lendült, de mielőtt elérhette volna, két katona mellette termett, és lefogta. A harcosnő sikoltva kapálózott, mikor a hadvezér odalépett hozzá, és a férje vérétől mocskos kardot a tunikájába törölte. Azután a pengét a torkához szorította.

– Szóval kénytelen leszek elismételni úgy, hogy még ti, barbárok is felfogjátok: mutassátok meg nekem Evan vezéreit és az örököseiket, vagy ez a nő meghal. Azután a következő is meghal. És az azután következő is... Egészen addig, amíg hírmondónak sem marad belőletek. Köztünk legyen szólva, nem lenne túl nagy kár értetek....

Néhány avean felkacagott.

Asav szabad kezével színpadiasan körbemutatott:

– Ki kezdi?

Soren apja mély levegőt vett, és a fiú érezte, ahogy az ujjai lassan lecsúsznak a csuklójáról. Utána kapott, de már elkésett.

Sontar Assan felállt, és szikrázó tekintettel nézett farkasszemet Észak királyának hadvezérével. Majdnem másfél fejjel az avean fölé magasodott – és ő aztán nem remegett meg.

– Sontar Assan vagyok, a törzsfő első vezére – jelentette be zengő hangján. – És nem félek tőled.

– Pompás – kommentálta Asav, és a katonái már meg is indultak, hogy magukkal rángassák a férfit.

És Soren... Soren képtelen lett volna végignézni, ahogy elviszik az apját.

Szóval felugrott. Először kis híján megbotlott a saját lábában, de azután visszaszerezte az egyensúlyát, és ha nem is túl meggyőzően, de sikerült a hadvezér szemébe néznie, és kinyögni:

– Én... én pedig a fia.

Mellettük méltóságteljesen felemelkedett egy nő is: Ora Assan, Evan harmadik vezére, és kiképzőtisztje. Az arcát keresztülszelő, mély vágásokból patakzott a vér.

– Tegyél egy szívességet mindannyiunknak, és dugd fel magadnak azt a lopott kardot! – vetette oda az aveannak.

És ott volt még Sera, Adara unokanővére, aki valahonnan az árnyak közül rontott elő, és használható fegyver híján puszta kézzel támadt volna Asavra. Két katona kellett ahhoz, hogy lefogják. Miután az aveanok pengét szegeztek a lány torkának, a törzstagok vonakodva kinyögték, hogy ő az ötödik vezér örököse.

Az ötödik vezéré, akik a jelek szerint néhány utcával odébb koncoltak fel az aveanok. Sera legalábbis ezt sikoltotta, amíg el nem hurcolták.

Más nem jelentkezett.

Az assan vezérkar mindig is tizenkét főből állt: a törzsfőből és öt vezéréből, valamint az általuk kijelölt örökösökből – alig a felük élte túl a mészárlást.

Asav nem nézett a foglyokra, miközben elvezették őket. A nőt figyelte, akinek az imént szúrta le a férjét, a nőt, aki még mindig a pengéje alatt vergődött és vicsorgott – majd gondolt egyet, és elvágta a torkát. A harcos halk, gurgulázó hanggal csuklott össze.

Az assanok egy emberként hördültek fel, de mielőtt bármivel próbálkozhattak volna, avean lándzsák szegeződtek a mellkasuknak.

Asav az egyik katonájához lépett:

– Gondoskodj róla, hogy minden barbár letegye az Esküt! – utasította. – Az ellenállókkal tégy belátásod szerint.

A katona mélyen meghajolt a feljebbvalója előtt, de Asav nem várta meg, míg felegyenesedik – sarkon fordult, és megindult a rabok után.

Az assanok az elkövetkező két napot egy gálya rakterébe zárva töltötték, ahol ők négyen egy hordónyi helyen osztoztak néhány élő és holt patkánnyal, meg egy avean hullával...

Ez utóbbit Serának köszönhették – egészen addig a katonák előszeretettel másztak le hevenyészett börtönükhöz, hogy megjegyzéseket tegyenek, és túlzott részletességgel ecseteljék, mi minden vár majd rájuk, ha Jégvárosba érnek. Csak aztán az egyikük túl közel merészkedett a cellához... és a lányhoz. Sera addig verte az avean fejét a rácsokba, amíg az mozgott, és még utána sem akarta abbahagyni. Ettől kezdve a katonák inkább elkerülték a négy foglyot.

Csak négyet, ugyanis, Evan Asav saját hajóján utazott... ahogyan Adara is.

Mert Soren nem volt hajlandó átgondolni azt a lehetőséget, hogy a lány esetleg már nincs életben. Hogy Evan megtört arckifejezése talán a gyásznak köszönhető...

Adara Assan legalább annyira halhatatlannak tűnt, mint a legendák hősei; az elképzelés, hogy esetleg nincs többé, már-már a lehetetlenség határait súrolta.

Pedig alighanem mindegyikükre ez a sors vár majd Jégvárosban.

Bár az álmai nem mutatták meg a fiúnak, mi következik majd a mészárlás és a lángok után, Soren pontosan tudta... mind pontosan tudták, noha egyikük sem mondta ki hangosan.

Kivégzésre vitték őket.

Példát akartak statuálni velük egész Északon: nézzétek, így jár az, aki ujjat mer húzni a királlyal!

Ha velük lett volna, Adara azt mondja nekik, hogy ne féljenek a haláltól, meg, hogy bízzanak az Istennőben.

De nem volt velük.

És Soren helyette is rettegett...

Féltette magát, féltette a lányt, féltette a családját: az apját, akivel együtt várták a halálos ítéletüket; és az anyját, a húgát, a meg nem született kistestvérét, akiket hátrahagytak a Révben... és féltette a törzsét is.

Soren nem értette, hogyan lehetséges ilyen rövid idő alatt olyan sok életet tönkretenni...

– Miért?! – fakadt ki Sontar egyszer csak, minden előjel nélkül.

Soren zavart tekintettel nézett fel az apjára.

– Mit miért? – értetlenkedett. Hangja karcos volt, a mészárlás óta ekkor szólalt meg először.

– Nem lett volna szabad felállnod! Egyikőtöknek sem lett volna szabad! A törzs sosem adott volna ki benneteket! Elég lett volna egy mártír, elég lett volna, ha én... Én vagyok az első vezér, ez az én kötelességem lett volna, csak az enyém... – Tehetetlen dühében körmeivel szántott végig az arcán. – Miért?!

Soren nyelt egyet.

mert nem gondolkodtam

mert nem hagyhattalak magadra

mert szeretem az apámat

A tenyerébe temette az arcát.

– Mert hülye vagyok? – dünnyögte.

Az apja felnyögött, keze az ölébe hanyatlott.

– Lehet. De én... én annyira büszke vagyok rád, Soren.

És az a sok minden, amit Soren erre válaszolhatott volna, hirtelen megakadt a torkán; ő pedig csak bólintani tudott.

– "Csak jó szelet, és szép halált!" – Ora nem tudta megállni, hogy ne idézzen egy régi, hajós közmondást. – Akármi történjék is, mi becsülettel halunk majd meg.

mire megyünk mi már a becsülettel?

Ezután hagyták, hogy újra visszakússzon közéjük az az émelyítően mély csönd, amiben még a lélegzetvételeik is visszhangot vertek. Itt, a halál küszöbén már nem volt több mondanivalójuk egymásnak.

A gályák harmadnap, pirkadatkor kötöttek ki az Északi-kikötőben, Bastara legnagyobb kereskedelmi központjában. Többnyire minden délről érkezett áru itt cserélt gazdát.

Az utcákat még hajnalban is sosem látott tömeg lepte el – ami azonnal szétvált Asav diadalmas menete előtt. Az aveanok ujjongtak a hadvezérük láttán; még a déli kereskedők is kénytelen-kelletlen fejet hajtottak nagysága előtt. Nem tudták, hogy egy szörnyetegnek hajbókolnak – ők nem látták a porig égett otthonokat, és az utcákon heverő halott családokat...

Az assanokat rabláncon terelték át a városon. Húsz teljes fegyverzetű avean vette körül a foglyokat, nehogy bármi ostobasággal próbálkozzanak... de ha az embert a saját kivégzésére viszik, akkor az elrettentésnek már nincs túl nagy hatása. Szóval időről-időre fellángolt bennük a harci kedv, és olyankor kétségbeesett szökési kísérleteket tettek – amik rendszerint csúnya véget értek. Ám az öklösöket még mindig könnyebb volt elviselni, mint a tehetetlenséget.

Soren biztosra vette, hogy egyszer Adarát is megpillantotta valahol a menet élén – de elég volt egy pillanat, és a lány alakját újra elnyelte a fénylő páncélok kavalkádja.

Még aznap este elhagyták a kikötőt, és további egy napnyi erőltetett menettel elérték az avean fővárost.

Az őszvégi hideg ekkorra már megtette a hatását: az assanok teljesen átfagyva botorkáltak át a hetven láb magas, örökjég városfal egyetlen kapuján. Ekkorra már a szökési kísérletek is megfogyatkoztak: akármilyen dacosan bizonygatták az ellenkezőjét, ekkor már mind tudták, hogy esélyük sincs a szabadulásra...

De minden reményvesztettségük ellenére a foglyok kénytelenek voltak elismerni, Jégváros a leglenyűgözőbb hely, amit valaha láttak – még ha valószínűleg a legutolsó is. Ez főleg az egész várost beárnyékoló Jégerődnek volt köszönhető: a hatalmas erődítmény tényleg úgy nézett ki, mintha megannyi jégcsapból állna; ezernyi tornya hegyesen és véletlenszerűen tört az ég felé. A hidak, erkélyek és fenyegető tüskék látszólag teljesen rendszertelenül nőttek ki az Erődből, az összhatás mégis lenyűgöző volt. Ha Soren látni akarta a legtetejét, egészen ki kellett csavarnia a nyakát – a legmagasabb tornyok körül már felhők habzottak.

És, bár az aveanoknak mostanság mániájává vált, hogy valhallani példára minden örökjég tárgyat vasra és acélra cseréljenek, a Jégerőd mégis büszkén, és rendíthetetlenül magasodott a birodalmuk szívében. Sőt, valójában ez volt a birodalmuk szíve.

A diadalmenet pedig pont ide tartott.

Végigterelték a foglyokat a széles főutcán, ahol minden házra kitűzték az Avean Királyság zászlaját: kék lobogókat, közepükön a harcoló szarvasbikákat ábrázoló címerrel. A főváros megtelt emberekkel, itt még nagyobb tömeg gyűlt össze a hadvezér ünneplésére. Soren ekkor először és utoljára hálás volt az őket gyűrűbe fogó katonákért, mert így a kövek, amikkel a lakók szívélyesen meghajigálták őket, szépen lepattantak a páncélokról.

Asav a felvonulás élén lovagolt egy rémültnek tűnő fagyszarvas hátán, ami minden hangosabb zajra megugrott alatta. A hadvezér ennek ellenére egyenes derékkal ült a nyeregben, állát fölszegte, és visszafogottan integetett a népének.

A felvonulás a Jégerődnél ért véget... vagyis, az assanok számára a Jégerőd tömlöcében.

A börtön egy föld alá ásott, szűkös patkánylyukat jelentett, mindössze két sornyi cellával. A vár örökjég csillogása idáig már nem jutott el... ami azt illeti, idelent még ablakok sem voltak – csak koszos szalma és mindent átható vizeletszag.

Meg az a rohadt imádság.

Az Istennő neve éjjel-nappal ott visszhangzott a vérfoltos rácsok között.

Soren mostanra már gyakorlatilag rohant, faltól-falig, majd vissza... Legszívesebben ráordított volna a társaira, hogy fogják be, kussoljanak végre, hát nem látják, hogy csak a lehugyozott köveknek beszélnek...

De végül egy szót sem szólt, sőt, titkon azt kívánta, bárcsak ő is fohászkodhatna valakihez...

A fiú mély levegőt vett... majd megpördült, és teljes erejéből beleütött a kőfalba. Fájdalmasan felszisszent – a bütykei lehorzsolódtak, vér folyt az ujjaira... de a tehetetlen rettegés jobban fájt, mint a lenyúzott ökle.

Reszketegen felsóhajtott, és már éppen azon volt, hogy bevág még egyet a falnak – talán egészen addig folytatta volna, míg el nem törik a keze...

De ekkor meghallotta...

És valószínűleg a többiek is, mert a buzgó imádság hirtelen úgy szakadt félbe, mintha elvágták volna.

Vad éljenzés hallatszott odafentről a városból, még a föld is beleremegett.

Soren pedig tudta, hogy csak egyvalaminek ujjonghatnak ennyire az aveanok: egy kivégzésnek.

IV. fejezet >>

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés