az Éj utáni 245. holdforduló
a Fogyatkozás Havának 21. napja
– Utálom ezt a részét – morogta Soren. Adara lepisszegte.
Pattanásig feszülő tagokkal guggoltak a sötétségben, olyan közel egymáshoz, hogy a karjuk összeért. Mindketten készenlétben tartották a fegyvereiket, és a mögöttük sorakozó másik három harcos is hasonlóan tett.
Az aveanok fáklyákat gyújtottak, a fényükben tisztán kivehető volt a tábor déli oldalán strázsáló három toronymagas férfi. A herceg valójában sokkal kisebb kísérettel utazott, mint amire számítottak: alig kéttucatnyi katona és nagyjából ugyanennyi szolgáló tartott vele.
Elnézve ezt a létszámot, Adara kezdte azt hinni, hogy lehet esélyük. De azért nem bízta el magát.
"Soha ne becsüld alá az ellenfeledet, de hagyd, hogy ő alábecsüljön téged!" – ez volt Ora egyik első leckéje a kiképzésük elején, amit könyörtelenül bele is vert a tanítványai fejébe. Néha szó szerint, a kardja markolatával.
Ráadásul hiába voltak kevesen, ezek a katonák kifejezetten veszélyesnek tűntek: sokat próbált, sebhelyes izomkolosszusok voltak, akik úgy bántak a fegyverükkel, mintha az a karjuk meghosszabbítása lett volna. Adara társai között pedig még csak nem is volt mindenki képzett harcos.
A Sera által indítványozott, szemtől szembeni küzdelemben valószínűleg esélyük sem lett volna ellenük.
De Adara terve még működhetett.
Az aveanok nyugatról, a Vérerdő irányából számítottak a lerohanásra, és oda is vezényelték a legtöbb őrt... csakhogy a törzsfőnek esze ágában sem volt az erdő felől támadást indítani.
Az éj leple alatt ötfős csapatokban megkerülték az ellenséges tábort, és három oldalról körbevették azt.
Most már csak a jelre vártak.
Ami kisvártatva meg is érkezett: felhangzott Sera csatakiáltása.
Adara tudta, hogy Sera és a varák képtelenek lesznek besurranó tolvaj módjára a sötétben osonni, és az első adandó alkalommal rávetnék magukat az ellenségre. Tudta, mert magából indult ki.
Nem hagyhatta, hogy egyesek harci kedve tönkretegye az utolsó esélyüket – így hát ezt a tényezőt is beépítette a tervébe.
Sera nem várt a többiekre, őrjöngve vetette rá magát az őrjáratozó katonákra.
– Meg fogja öletni magát... – Soren aggodalmasan fészkelődött.
Adara az unokatestvérét figyelte, aki ugyanazzal az őrülettel határos elszántsággal vetette bele magát a harcba, mint Adara a mészárlás napján. És ugyanolyan halálosnak tűnt, mint Adara akkor.
– Nem – mondott ellent a barátjának.
Talán a tábor őrsége az avean katonák krémjéből állt... csakhogy Sera semmivel nem volt képzetlenebb náluk. És úgy látszott, mindenre elszánta magát.
Adara szeme fehéren villant az éjszakában, és a mögötte álló Sontarnak ez elég jelzés volt. Soren apja gyakorlott mozdulatokkal felajzotta az aveanoktól zsákmányolt íjat, és megfeszítette a húrt.
A tábor átellenes oldalán a rea íjász ugyanígy tehetett.
Mivel alig néhány nyiluk volt, spórolniuk kellett velük, és nem engedhettek meg maguknak hibákat.
Szerencsére Sontar bármilyen körülmények között pontosan célzott.
Az első nyíl a velük szemben álló őr mellkasába csapódott. Mivel a termetes férfi nem csuklott össze egyetlen lövéstől, Sontar sietve újabb nyilat repített belé – ez a nyakát fúrta át. A katona erőtlenül a torkához kapott; először térdre zuhant, majd elterült a földön.
Az arra járó, őrjáratozó katona is csakhamar hasonló sorsra jutott – mielőtt még felfedezhette volna társa holttestét, Sontar kétszer is hátba lőtte. Halk puffanással esett össze a satnya, deres fűben.
– Indulunk – vezényelt Adara suttogva, amikor már nem maradt több őr látótávolságon belül.
Soren és a másik két harcos összegörnyedve, hangtalanul követte őt a tábor felé. Mögöttük Sontar pozíciót váltott, és a távolabbi katonákat vette célba.
A sátrak közé érve a megbeszéltek szerint szétváltak.
Soren még futólag odaintett Adarának:
– Vigyázz magadra!
Adara méltóságteljesen biccentett:
– Ha meghalsz, megöllek!
A lány a sátrak árnyékába húzódott, több avean is egyszerűen elrohant mellette. A támadás híre a legtöbb katonát kikergette az éjszakába, de arra senki nem gondolt, hogy az ellenségeik már a táborban lehetnek.
Egy, a többinél is nagyobb darab katona sietett el Adara mellett; menet közben magában dörmögött valamit. A hercegi sátor felől érkezett.
A lány lehunyta a szemét.
immera noma Eira, aka terassa et!
Egy gyakorlott vadász puha lépteivel osont elő az árnyékból, és a magasba emelte a kardját, készen arra, hogy a férfi hátába döfje.
Ám ekkor a katona termetéhez képest meglepő gyorsasággal pördült meg, és hatalmas lapátkezével elkapta a lány csuklóját. A tekintetük találkozott.
Adara megpróbálta kitépni magát a férfi szorításából, de izomerő tekintetében nem versenyezhetett vele. Az avean maga felé rántotta a lányt, és ahogy amaz ellenállt, a húsos ujjak alól émelyítő reccsenés hallatszott. Éles fájdalom villámlott végig a törzsfő karján, még a látása is elhomályosult; kardja kihullott a markából.
– Ma minden szaros kölyök azt hiszi, hogy szórakozhat velem?! – bődült el az óriás.
Olyan könnyedén taszította neki a legközelebbi sátornak a lányt, mintha egyáltalán nem is lett volna súlya. A tartóoszlop Adara hátának csapódott, kiszorítva ezzel minden levegőt a tüdejéből; a sátorponyva a fejére borult.
Adara tátott szájjal kapkodta a levegőt, és még jóformán ki sem kászálódott a textil alól, mikor a katona előtte termett. Úgy lökte vissza a földre, mintha csak egy engedetlen gyereket leckéztetne.
Azután a mellkasára taposott, hogy esélye se legyen feltápászkodni. Fájdalmas nyögés szaladt ki Adara száján.
Hiába vergődött, a csizmás láb keményen a földhöz szegezte. A kiképzése kezdete óta nem érezte magát ennyire tehetetlennek.
– Én vagyok Narran, a Halál, a barbárok mészárosa! – A katona nyitott tenyérrel a saját mellkasára csapott. – Tudod, mit jelent ez? Hogy ma este remekül fogok szórakozni!
Félig árnyékba borult, állatias arcából, és szinte világító, sárgás vigyorából úgy látszott, már most is remekül szórakozik.
Jéghideg gyűlölet árasztotta el Adara minden porcikáját. Ez az érzés Jégváros óta úgy ólálkodott a tudata peremén, mint egy éhes vad, készen arra, hogy lecsapjon rá, ő pedig örömmel fogadta a jelentlétét. Szüksége volt rá – ezzel töltötte ki az űrt a lelkén, amit az elmúlt napok eseményei hagytak maguk után. Minden más megoldás túlontúl fájdalmasnak tűnt.
Adara azt hitte, teljesen elmerült a gyűlöletében, mikor megölte Veront, és kiszabadította a sorstársait, de tévedett. Az Istennő nevére, mekkorát tévedett!
Megemelte a csípőjét, megendítette a lábait, és teljes erejéből ágyékon rúgta a férfit.
Narran fojtott hangon felkiáltott, és összegörnyedve tántorodott odébb.
Adara oldalra gördült, még éppen időben – Narran lesújtott hatalmas pallosával, de egy lábnyival elvétette a lányt. A csapása nyomán sátorponyva hasadt és földdarabok záporoztak.
– Ezért kibelezlek, te assan ribanc! – bömbölte fájdalmasan, hangja épp csak egy árnyalatnyival volt magasabb, mint az imént.
Adara a kardja felé vetődött, de jobb keze rendellenes szögben lifegett a csuklóján, és képtelen volt megragadni vele a markolatot.
Nehézkesen négykézlábra kecmergett – minden apró mozdulat olyan volt, mintha tőrt forgatnának a bordái között –, és hajszálnyival elkerülte Narran újabb halálos csapását.
A katona harmadik rohama előtt Adarának maradt annyi ideje, hogy ép kezével felkapja a kardot, és maga elé rántsa azt. Fém csikordult fémen; a férfi túlméretezett pallosa egyszerűen lecsúszott a lány pengéjéről.
Amíg Narran az egyensúlyát kereste, Adara előretört. Arra számított, hogy a férfi könnyedén hárítja a támadását, és fejben már a következő mozdulatát tervezte... De miközben a kardja mélyen az avean gyomrába fúródott, ráébredt arra a nyilvánvaló tényre, hogy Narran eddig elképesztő termetével és erejével próbálta leplezni azt, mennyire tehetségtelen kardvívó.
Az óriás szemei elkerekedtek; talán mondani akart valamit, de ajkai közül csak valami bugyborékoló hörgés tört elő.
Adara hagyta, hogy kegyetlen mosoly kússzon véraláfutásos arcára.
– Te vagy Narran, a Halott.
Fogást váltott, és még mélyebbre, a férfi bordái mögé döfte a kardot.
Narran elkínzott nyögést hallatott, majd erőtlenül rázuhant a lányra.
Adara undorodva igyekezett lelökni magáról a nehéz testet, de mikor taszított egyet a katonán, jobb kezébe olyan fájdalom hasított, amitől lélegzete elakadt és fekete foltok kezdtek táncolni a szeme előtt.
kificamítottad a csuklód
gratulálok
Legalábbis ezzel álltatta magát, noha szinte biztos volt benne, hogy itt csontok törtek.
Lerúgta magáról a hullát, ami így tehetetlenül puffant a sátor romjai közé.
Adara nehézkesen felegyenesedett, és a mellkasához szorította a karját – maga sem tudta, hogy ezzel a sérült kezét vagy a sérült bordáit próbálja-e védeni. Bal markába szorította az avean kardot – bár alapvetően jobbkezes volt, holdfordulókon át gyakorolt ikerkardokkal, így a balal is majdnem ugyanolyan veszélyes volt.
Az, hogy egyetlen katona sem sietett Narran segítségére, azt bizonyította, hogy a törzsfő terve bevált. A támadásuk a meglepetés erejével hatott, és nem úgy tűnt, hogy a hercegi kíséret ura lenne a kialakult helyzetnek.
Adara a központi sátor felé vette az irányt, de Soren már megelőzte. A fiú egyedül vívott a sátor előtt strázsáló két őrrel, és küzdelmük már akkor sem tűnt volna kiegyenlítettnek, ha Soren nem egy kettétört kard csonkjával próbált volna védekezni. Az assanok örökjég kardjai gyakorlatilag törhetetlenek voltak, de a silány minőségű, avean fegyverekről nem lehetett elmondani ugyanezt...
Soren párbaja nem alakult valami rózsásan, úgyhogy Adara elérkezettnek látta az időt arra, hogy közbelépjen.
Az őr már-már csodálkozva meredt a hasfalából kitüremkedő pengére. Ajkai közül vér buggyant elő, és úgy dőlt el a hercegi sátor mellett, mint egy zsák.
– Kezeltem a helyzetet! – méltatlankodott Soren, miközben elintézte a megmaradt katonát.
– Kettétörted a kardod...
Soren szemforgatással tagadta a vádat, majd állával jelentőségteljesen a központi sátor felé bökött.
Adara biccentett, és széles mozdulattal feltépte a bejáratot takaró függönyt.
Ascar Avean híre még az Assan-szigetekre is elért – a Király Korbácsának nevezték, mert nem tudták, hogyan kell kiejteni furcsa, délies nevét, és egyébként is rossz ómennek számított hangosan kimondani. Ellenben a pletykák csak elvétve ejtettek szót az idősebb fivérről.
Adara tehát nem tudta, mire számítson Ravan Aveantól... de amint meglátta a berendezett sátorban az íróasztala fölé görnyedő fiút, úgy döntött, nincs lenyűgözve.
A herceg képtelenül sötét haja a csípőjét érte, az assan háziasszonyok fél karjukat odaadták volna egy ilyen hajzuhatagért. Ahogyan egy ilyen alakért is – a trónörökös karcsú volt, közben valahogy mégis izmos; giccses avean ruhái úgy álltak rajta, mintha egyenesen neki tervezték volna őket. Ami azt illeti, valószínűleg tényleg neki tervezték őket... Az övébe tűzött, undorítóan túldíszített tőrökön kívül látszólag nem tartott magánál semmilyen fegyvert.
Az avean éppen valami papírokkal piszmogott, és hetykén, hátra sem nézve csak annyit vetett oda a belépőnek:
– Narran, jelentést kérek!
Adara arcán kéretlenül jelent meg ismét az iménti, kegyetlen kis mosoly.
– Attól tartok, ő most nem fog tudni jelentést adni... merthogy eléggé halott.
A herceg háta megfeszült.
Adara után Soren is betrappolt a sátorba. A helyiség közepén megtorpant és összevont szemöldökkel méregette a trónörököst.
– Nos... ez kellemetlen. – A herceg hangja pont olyan selymes volt, mint a drága kelmék, amiket magára aggatott.
És sokkal gyorsabban mozdult, mint amire Adara számított.
A trónörökös hátralökte a székét, és mielőtt a háttámla puhán a szőnyegnek csapódott volna, már talpon is volt. Mire megpördült, egyik dísztőre a kezében termett, pedig látszólag még csak nem is nyúlt érte. Éjfekete tincsei szélviharként kavarogtak körülötte.
Soren felé lendült; inkább egy táncos léptei voltak ezek, mintsem egy harcoséi. Mindenesetre, mielőtt még áthajították a helyiségen, és a nyakánál fogva a saját íróasztalához szegezték, még sikerült felszínes vágást ejtenie a fiú arcán.
– Kibaszott aveanok – morogta Soren, miközben lefegyverezte a küszködő túszt, és azt a tőrt szorította a torkához, amit az imént csavart ki a markából. A pergamenlapok szétszóródtak körülöttük a földön.
Adara egy törzsfő kimért, súlyos lépteivel sétált melléjük. Ahogy átvedlett harcosból vezetővé az előbbi mosoly mintegy varázsütésre lehervadt az arcáról, a helyét az érzelemmentesség csaknem tökéletes maszkja vette át.
Találkozott a tekintetük: a függőleges pupillák Adarára fókuszáltak, és a trónörökös abbahagyta a vergődést, mintha minden erő kifutott volna a tagjaiból.
Adara kínzó lassúsággal végigmérte a foglyukat: Soren is jóképű volt, de Ravan herceg egy egészen új kategóriába esett. Minden vonása olyan tökéletesnek tűnt, mint egy festő féltve őrzött mesterműve.
De a művészien szép arc édeskevés volt ahhoz, hogy kizökkentse Adarát. A lány egy pillanatra sem feledkezett meg ottlétük valódi céljától.
– Félsz a haláltól, avean? – Ép kezével megtámaszkodott az íróasztal sarkán, a bútor hangosan megreccsent a ránehezedő súlytól. A herceg fölé hajolt, aki ilyen közelről döbbenetesen fiatalnak látszott, egy-két holdfordulóval lehetett csak idősebb náluk... vagy talán annyival sem.
– M-maradjunk annyiban... hogy van, amitől jobban félek. – A hisztérikus felhang nélkül ez akár még egy bátor visszavágás is lehetett volna. Adara elégedetten nyugtázta a fiú homlokán legördülő verejtékcseppeket.
A törzsfő már éppen szólásra nyitotta volna a száját, mikor egy hegyomlás méretű, avean katona rontott be a sátorba.
– Hercegem, megtá-...
Egyetlen pillanat műve volt: Soren kirántotta Ravan övéből a másik tőrt, és gyakorlatilag anélkül hajította el, hogy hátranézett volna. A csillogó dísztárgy átfúrta a férfi torkát, aki bugyborékoló hörgéssel csuklott a szőnyegre.
– A szemére céloztam – dünnyögte Soren. – Hogy vannak ezek kiegyensúlyozva? Egy részeg kovácsinas jobbat szarik ezeknél!
Ravan világító-sárga pillantása ide-oda cikázott Soren és Adara között.
– Ti nem akartok megölni – vonta le a következtetést meglepetten.
Adara megvetően felhorkant.
– Ezt meg mégis miből gondolod?
– Mert akkor már halott lennék.
Adara és Soren összenézett, majd szavak nélküli megegyezésre jutottak.
– Elég lesz a csevegésből – vezényelt a törzsfő, és ellökte magát az asztaltól. A hirtelen mozdulattól fehér kín nyilallt minden porcikájába. Élesen beszívta a levegőt.
Közben Soren a gallérjánál fogva talpra rángatta a tiltakozó Ravant.
– Azt hiszem... nekem jobban tetszett a csevegés – jegyezte meg a herceg, szavai ideges vihogásba fúltak.
– Leüthetem? – nyögött fel Soren, és Adara egy pillanatnyi késedelemmel jött rá, hogy a barátja tőle várja az engedélyt.
– Ha leütöd, te cipeled.
– Jó – vágta rá a fiú.
Ravan herceg tovább nevetgélt. Egészen addig ártalmatlan viccelődésnek hihette ezt a párbeszédet, míg Soren csonka kardjának markolata le nem sújtott a tarkójára.
Szeme egy pillanatra fennakadt, majd méltóságteljesen elterült a földön.
Soren valami sértést motyogott magában, és felnyalábolta az ernyedt testet. A herceg egyik karját átvetette a vállán, majd átfogta a mellkasát – gyakorlatilag egy kézzel tartotta az eszméletlen Ravant.
Adara odalépett a barátjához, és ép kezét az arcára simította, hogy megnézze a herceg kétségbeesett támadásának eredményét – ehhez lábujjhegyre kellett állnia.
– Csak egy karcolás – motyogta Soren, és valószínűleg igaza lehetett; a vágás már nem is vérzett. Zavartan elhajolt Adara érintése elől, és ekkor láthatta meg a szeme sarkából...
– A kezed!
A lány sietve ellépett tőle.
– Semmiség.
– De...
– Semmiség! – ismételte Adara, ezúttal erélyesebben.
Nem várta meg a fiú reakcióját, felrántotta a függönyt, és kimasírozott a sátorból. Soren pillanatnyi késlekedés után követte.
Néhányan Adara emberei közül már a központi sátornál lődörögtek, köztük Donavan, a rea vezér.
– Megtisztítottuk a tábort – közölte a férfi büszkén.
– Szép munka – biccentett Adara. – Szedjetek össze mindent, ami ehető, fegyver, vagy hasznosnak tűnik, és gyújtsátok fel a többit!
Donavan kurtán meghajolt – az assanoknál nem volt szokás a hajlongás –, majd utasításokat vakkantott a törzse tagjainak. A reák csakhamar szétszéledtek ismét.
Ekkor lépett a lányhoz egy vara férfi, akinek Adara hirtelenjében nem tudta felidézni a nevét.
– Néhány szolgáló kimenekült a táborból. Velük mi legyen... törzsfő?
Adara megrántotta a vállát – fájdalomvillanás –, és ráhagyta a harcosra:
– Csináljatok velük, amit akartok.
A vara farkasvigyorral az arcán sietett vissza a társaihoz.
– Ada... ezek csak szolgák... – jegyezte meg Soren csendesen.
– Na és? Ezek is aveanok. Ünnepelték Asavot, mikor visszatért a vérengzésből, és ünnepelték az apám halálát. Nem érdemlik meg a jóindulatodat.
A fiú szólásra nyitotta a száját, majd visszazárta ismét. A pillantása olyan volt, mint egy kivert kutyáé.
– Gyere velem! – kérte Adara valamivel szelídebben, Soren pedig szó nélkül követte őt az avean tábor széléig. Az ájult herceg súlya látszólag meg sem kottyant neki. A lány próbálta nem kimutatni, hogy számára viszont minden lépés újabb kínszenvedést jelent.
Egy magányos rőtfenyő ágain öt hófehér madár ücsörgött. Adara pillantása épp csak átfutott rajtuk, de máris éles fájdalom hasított a halántékába. Kettőt kellett pislognia, mert a szeme előtt valami fényes színkavalkád vibrált.
A herceg kíséret öt kémbaglyot hozott magával.
– Ne nézz a szemükbe – tanácsolta a lány Sorennek, bal kezével a halántékát masszírozva.
– Nem vagyok bolond...
Adara kinézett magának egy pontot valahol a fatörzs közepe tájékán, és úgy szólalt meg, mintha személyesen Észak királyához beszélne. Nem tudta pontosan, hogyan működik a kémbaglyok mágiája, de biztos volt benne, hogy ezek a madarak csakhamar visszarepülnek majd a gazdáikhoz Jégvárosba, és azok kiolvasnak a szemükből mindent, ami itt történt. És Adarának ennyi bőven elég volt.
Ugyanis üzenetet akart küldeni a királynak.
Ultimátumot.
– Bagolyszemű Brannon Avean... remélem látsz engem te rohadék! Adara Assan vagyok, Evan és Brava Assan lánya, három törzs választott törzsfője. A társaim és én az előbb vertük szét a trónörökös kíséretét. A fiad egyelőre még él...
Soren belemarkolt a fiú hajába, és hátrarántotta a fejét, hogy a baglyok tisztán láthassák a herceg arcát.
- ...és ha szeretnéd, hogy ez így is maradjon, akkor két nap múlva, pirkadatkor találkozol velem itt, az avean tábor füstölgő romjai között, és leteszed az Ősök Esküjét. Azt akarom, hogy azonnali hatállyal tüntess el minden avean katonát az Assan-szigetekről, és egyezz bele újabb ötholdnyi fegyverszünetbe – ezúttal minden trükközés nélkül. Ha nem jelensz meg a megbeszélt időpontban, a fiad halott. Ha okoskodni próbálsz, a fiad halott. És nekem elhiheted, hogy a halála nem lesz... kíméletes. Ira ova.
Ahogy az utolsó szó elhagyta a lány száját, az öt madár egyszerre emelkedett a levegőbe, olyan összhangban, mintha ugyanaz a tudat irányítaná őket.
Délkelet felé szárnyaltak. Jégváros felé.
XIII. fejezet >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó