az Éj utáni 245. holdforduló
a Fogyatkozás Havának 17. és 18. napja
Adara egy rönkön ült sebtében felhúzott táboruk tűzrakása mellett. Sontar éppen a sebeit kezelte egy kulacsnyi Mélység tüzével - ez a Fenhallanból származó pia gyakorlatilag színtiszta alkohol volt -, amit az egyik katonánál találtak. A fickó ínségesebb időkre tehette félre az italt, de a szökevények most nemesebb feladatot találtak számára.
Az oldat csípett mint... hát, mint a Mélység tüze, de Adarának egyetlen izma sem rándult; csak kifejezéstelen tekintettel bámult a tábortűzbe.
A gondolatai messze jártak; még az ordítozásra is csak fél füllel figyelt.
– Csak a hitszegők és a patkányok osonnak a sötétben! Amit tenni készültök, az szentségtörés! – háborgott Sera.
Soren dühösen gesztikulálva mondta a magáét:
– Szentségtörés a faszom! Vagy amíg nem figyeltem oda, az Istennő új tanítással állt elő, hogy "kedves híveim, legyetek szívesek szaladjatok bele az első szembejövő avean pengébe"?!
A nap már lebukott a csipkézett hegyormok mögött, mire Adara végzett a haditerve ecsetelésével. A többi túlélő egyszer sem szólt közbe, és még azután is hosszú pillanatokig hallgattak, hogy a lány befejezte a beszédet. Majd elszabadult a Mélység.
A terv ugyanis egyszerű volt, logikus... és teljességgel példátlan.
Adara útközben kihallgatta a katonák beszélgetését, így szerzett tudomást az avean koronaherceg északi körútjáról. A lány nem volt jártas a sziget földrajzában, de annyit még ő is tudott, a Királyi Bányák felé nem vezet ezen kívül más út.
Minden lehetőségük adott volt tehát ahhoz, hogy csapdát állíthassanak Ravan Avean kíséretének...
Az újdonsült törzsfő csendes rajtaütést javasolt az éj leple alatt. Hogy mire az aveanok egyáltalán észrevennék a támadást, már elessenek a túlerő előnyétől.
A varák természetesen azonnal heves tiltakozásba kezdtek. Az ő hagyományaik elég határozottan előírták mi számít becsületes magatartásnak – betegségben vagy öregségben elhalálozni például egyáltalán nem. Végzetes megaláztatásnak számított továbbá egy küzdelem megtagadása... és a lesből támadás is.
Csakhogy Adara gondolt erre is. A velük tartó négy vara harcosnak – a varák között mindenki vagy harcos, vagy pedig rabszolga volt, a két véglet között nem létezett átmenet – az elterelés szerepét szánta a tervében. A törzs képviselői így végül morogva, de beletörődtek a helyzetbe.
A leghangosabb ellenzőnek azonban meglepő módon Sera Assan bizonyult, aki nem elégedett meg annyival, hogy Adara beosztotta őt a vara törzsbeliek mellé.
Már ha egyáltalán külön törzseknek számítottak még...
Adara első törzsfői intézkedése az volt ugyanis, hogy új vezéreket nevezett ki az elhunytak helyett. Sontar, Soren apja maradt az első vezér; Soren és Sera pedig második, illetve harmadik helyet szerezték meg a rangsorban. Ötfős vezérkarát a rea Donavan és a vara Verde tette teljessé.
Más törzsből származók vezetői pozícióba juttatása szintúgy példa nélkülinek számított, de Adara nem akart széthúzást a szökevények kis csoportjában.
Így hát Sera és Soren első megmozdulása kinevezett vezérként az volt, hogy egy ujjnyi távolságból üvöltöttek egymás arcába.
– "És akkor a Vér Asszonya a földön reszketőkre emelte a pillantását, és azt mondá nekik, számára csak a szemtől szembeni győzelem a kedves, majd végtelen haragjával sújtott le a hitszegőkre" – szavalta Sera; tekintetében fanatikus láng égett.
Az idézet a Nagy Jégháború elbeszéléséből származott. És nem így szólt.
– "Azt mondá nekik, számára csak a tisztességes győzelem a kedves” – pontosított Adara, aki most először szólt hozzá a parttalan vitához. – Szerinted talán nem tisztességes gondolkodni, mielőtt cselekszünk? – folytatta a lány olyan nyugodtsággal, amivel még önmagát is meglepte. – Nem tisztességes kivárni a megfelelő pillanatot egy támadás előtt?
– Gondolkodni és várakozni talán tiszességes, de hitszegőkkel alkudozni semmiképpen!
Ez a törzsfő tervének második fázisára vonatkozott. Mert Adara nem egyszerűen le akarta rohanni a herceg kíséretét – nem, ő Ravan Avean foglyul ejtésére készült.
Azt tervezte, hogy egyszerű ajánlatot tesz a királynak: a drágalátos fiacskája élete az Assan-szigetekért és egy újabb fegyverszünetért cserébe.
– Egy valódi assan nem bújik túszok mögé, és nem csellel vívja ki a sikereket! – kardoskodott Sera.
– Az előbb is csellel szabadultunk ki, akkor nem láttam, hogy annyira zavart volna... – szúrta közbe Soren.
– Ó, hogy te cselnek nevezed azt, hogy az unokatestvérem átesett a saját lábán? – Kurtán, örömtelenül nevetett fel, mielőtt Adarához masírozott volna. Karba tett kézzel állt meg a lány előtt; szemében a lángok magasabbra csaptak, mint a tábortűzben. – Az Istennő bosszúja lecsap rád.
– Igen. Talán így lesz. – Adara eltolta magától Sontar kezét, és felállt a rönkről, hogy egyenesen Sera szemébe nézhessen. – Mondd csak Sera, gyávának tartasz engem? Azt hiszed, én a saját nyomorult életemet féltem?
"Azt hiszed, én élvezem ezt, a könyörgést meg a sikoltozást?"
– Legszívesebben én is rájuk rontanék, hogy aztán puszta kézzel tépjem szét az összeset... hercegestül együtt. Az Istennő látja a lelkemet, meg is tenném, ha egyedül lennék! Ha a sajátom lenne az egyetlen élet, amiért felelek. Csakhogy most már törzsfő vagyok. Te választottál meg annak, és ti itt mindannyian!
Széles mozdulattal körbemutatott, majd erősen sántítva közelebb lépett Serához. A másik lány nem volt hajlandó meghátrálni, így az orruk hegye csaknem összeért.
– Felelős vagyok mindazokért, akik hűséget esküdtek nekem. Ma megöltem valakit a sajátjaim közül, és nem akarom, hogy még több assan vér tapadjon a kezeimhez. Ha ez kell ahhoz, hogy biztonságban tudjam a népemet, akkor feláldozom érte a helyemet a Skarlát Palotában. Vállalom a felelősséget minden tettemért, és ha az Istennő bűnösnek talál, elfogadok minden büntetést, amit kiró rám. De előbb vissza akarom foglalni a Révet. Újjá akarom építeni az otthonunkat, és újraszervezni a seregeinket. Aztán az új fegyverszünet lejártával földig rombolni az Avean Királyságot, és még a helyét is behinteni sóval!
Még soha semmit nem gondolt annyira komolyan, mint ezeket a szavakat.
Valaki kántálni kezdte, hogy "Ira ova Reia!", és végül az összes túlélő bekapcsolódott. Bár alig tucatnyian voltak, úgy hallatszott, mintha egy egész sereg kiabálna.
– Undorodom tőled! – Sera a földre köpött Adara előtt.
– Akkor miért nem hívod ki egy párbajra? – Egyenesedett fel Sontar, és szigorú arckifejezéssel Adara mellé állt.
Az assan hagyományok értelmében a megválasztását követő egy holdfordulóban bármelyik törzstag párbajra hívhatta az újdönsült törzsfőnököt. A cím a küzdelem győztesét illette meg – már amennyiben a vezérkar is áldását adta a kinevezésre.
– Talán azt fogom tenni.
Sera végigmérte a társaságot; és mikor látta, hogy senki nem fogja az ő pártját, szeme rosszallóan összeszűkült, ajkait keskeny vonallá préselte. Megvetően felhorkant, mielőtt sarkon fordult, és öles léptekkel elvonult volna.
Adara a lány távolodó alakját figyelte, és arra gondolt, ha annak idején az apja állt volna elő egy hasonló tervvel, talán ő is hasonló érvekkel és felháborodással felelt volna rá.
– Szerintem most megy, és ránk gyújtja az erdőt – jegyezte meg Soren, majd büszke arckifejezéssel Adarához fordult. – Ezt gyönyörűen csináltad! – veregette hátba, mire a lány élesen felszisszent.
Soren elrántotta a kezét, és hátrált egy lépésnyit.
– Bocsáss meg! Ugye jól vagy?
Adara kis híján elmosolyodott a rémült arckifejezése láttán. A lány félredöntötte a fejét; még a félhomályban is jól kivehető volt a sötét monokli a szeme körül, és a hosszú seb a homlokán. Kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Szerinted?
– Ostoba kérdés, értettem... – motyogta Soren.
A rögtönzött tanácsülés végeztével Soren azonnal kidőlt. Adara a fejét tette volna rá, hogy a barátja le sem hunyta a szemét előző este, mert reggel arra ébredt, hogy Soren még mindig a kezét szorongatja. Ki tudja, mióta virrasztott már...
A fiú a hátát egy fa törzsének támasztotta, úgy aludt el, felhúzott térdekkel. Feje a mellkasára bukott, ajkai kissé elnyíltak.
Adara odalépett hozzá, és takaró gyanánt egy avean prémkabátot terített rá. Tekintete egy pillanatig még elidőzött a barátja arcán, vonásai meglepően ellágyultak most, hogy nem láthatta senki.
De csak egy pillanatnyi elgyengülést engedélyezett magának, mielőtt sarkon fordult volna.
A táborukat a Vérerdőben verték fel, olyan mélyen a fák között, amennyire csak be mertek merészkedni. Ha eloltották volna a tábortüzet, itt a csillagok fénye még éppen átderengett volna a tűlevelek között. A fényük nélkül pillanatok alatt elvesztek volna a rengetegben.
Adara azonban ennél jobb kilátásra és mélyebb csönde vágyott.
Amint kiért a fák közül, hátradöntötte a fejét, és lehunyt szemmel fürösztötte az arcát a holdak fényében.
Aztán térdre hullott. Csontjaiba fehér kín hasított a hirtelen mozdulattól.
– Immera noma Eira, aka terassa et! – suttogta bele az éjszakába.
Bocsáss meg Istennőm, mert vétkeztem!
Magabiztosnak és rendíthetetlennek mutatta magát a népe előtt, mert az embereknek ilyen vezetőre volt szükségük. Pedig valójában tele volt kételyekkel, melyek úgy rágták belülről, mint férgek a fa törzsét.
vajon apa is így érezte magát
mindig
miután döntést hozott?
Iszonytató kép furakodott be a tudatába: újra ott állt Jégváros kapuja előtt, a világ egyetlen pontba sűrűsödött, azt figyelte meredten. Az agya képtelen volt feldolgozni az elé táruló látványt; végtagjaiból kifutott minden erő, mintha a teste nem is őhozzá tartozott volna; a füle zúgott, alig hallott valamit Soren szavaiból.
A levágott fej pedig...
Még szorosabban lezárta a szemeit, nem engedett utat a kibuggyanni készülő könnycseppeknek.
Reszelős hangon fogott bele a fohászába:
– Vér Asszonya, kérlek, mutass nekem utat! Mindig annyira nyilvánvaló volt, mit kell tennem, de most, hogy igazán számítana, fogalmam sincs, helyesen cselekszem-e... Félek... félek hogy Asavnak igaza lesz, és tényleg a halálba vezetem a népem; félek, hogy Serának igaza lesz, és ezzel a lépéssel elárullak téged...
Ujjai a fagyos sárba vájtak, ahogy ökölbe szorította a kezét, egy földgöröngy a markában maradt.
– De az őseim lelkére esküszöm neked, hogy amíg csak ver a szívem, azon leszek, hogy betartsam a neked tett ígéretemet! Egy napon elviszem Brannon fejét az Oltárodra, és a saját vérébe fojtok minden aveant, aki az utamat próbálja állni! – Kipattantak a szemei; az utolsó szavakat már üvöltötte a csillagtalan ég felé.
Megszorította a földdarabot, majd összeszedte minden erejét, és olyan messzire hajította, amennyire csak tudta. Majd lihegve bámult bele a sötétségbe, arrafelé, amerre a göröngy földet érhetett.
Két kézzel lassan a hajába túrt, aztán remegő ujjakkal belemarkolt a tincseibe, mintha tövestül ki akarná tépni a saját haját. Előregörnyedt, száját kinyitotta, hogy ordítson – vagy zokogjon –, ám egyetlen hang sem hagyta el az ajkait.
Két ujjnyit kúszott előre az égen a Celebra, mire sikerült valamennyire visszanyernie az önuralmát. Nagyot nyelt és megnyalta cserepes ajkait.
Saras kezeit az ölébe fektette, visszafojtott sírástól karcos hangon folytatta:
– Könyörgöm, segíts nekünk, hogy megmenthessük az élőket, és megbosszulhassuk az elesetteket! Kérlek... kérlek, bocsásd meg bűneinket... De ha mégis el kell buknunk...
– ...add, hogy erősek maradjunk a végéig!
Adara felkapta a fejét a várlatlan hangra.
Sontar, az első vezére lassan térdre ereszkedett mellette.
– Csatlakozhatok?
Adara zavartan biccentett.
mégis mióta figyelhet?
mennyit látott?
Harag és szégyen viaskodott benne, ha arra gondolt, hogy a férfi végignézte, ahogy az imént elvesztette minden önfegyelmét.
Soren apja üveges tekintettel meredt a sötétségbe, ajkai mozogtak, ahogy némán a saját fohászát fogalmazta. Adara követte a távolba révedő pillantását, így már együtt bámulták ugyanazt a semmit.
Valamivel később Sontar nagyot sóhajtott, lehelete ködpáraként gomolygott kettőjük körül.
– Téged kellett volna megválasztani – dünnyögte a lány alig hallhatóan. – Te remek törzsfő lettél volna, én meg hűséges vezér.
– Nélküled én és a fiam most egy rabszolgatábor felé menetelnénk. Nem is reménykedhetnék benne, hogy újra láthatom a feleségemet és a lányomat, és úgy halnék meg, hogy sosem vehettem kézbe a legkisebbik gyermekem... – Elcsuklott a hangja; meg kellett köszörülnie a torkát, mielőtt folytatta. – Szerintem kiérdemelted a címedet.
attól, hogy halomra öltem az aveanokat
még nem lesz belőlem jó vezető
– Már tízet fordultak a holdak, mióta Evan első vezére, és legfőbb tanácsadója lettem – tette hozzá Sontar –, és most ugyanezt a szolgálatot ajánlom fel a lányának is.
– Ha jól emlékszem, apám általában az ellenkezőjét csinálta annak, amit javasoltál neki...
– Néha én is az ellenkezőjét javasoltam annak, amit el akartam érni...
Adara a fejét ingatta.
– És mit tanácsolnál apámnak ebben a helyzetben?
– Fogalmam sincs – vallotta be a vezér. – De neked azt tanácsolnám, hogy ne add fel a reményt és a hitedet! A terved kockázatos, de jelenleg nem látok ennél jobb lehetőséget... – A tenyerébe támasztotta az állát. – Engem legjobban az a szökött avean aggaszt. Mostanra már egész Jégváros tudhat rólunk... A király talán egy egész századot küld majd utánunk, a fia talán ki sem dugja majd az orrát a Jégerődből... – Elgondolkozva hümmögött. – A másik lehetőségünk a rea lázadók felkutatása lenne, de valószínűleg hamarabb pusztulnánk éhen, minthogy megtaláljuk őket ebben a rengetegben. Ráadásul lehet, hogy a tárt karokkal fogadnák a törzsük tagjait, de semmi nem garantálja, hogy velünk, többiekkel kegyesebben bánnának, mint az aveanok.
Igen, Adara is ugyanerre a következtetésre jutott, alig fél nappal azelőtt.
– Ha szabad megjegyeznem, lenyűgöző, ahogy ilyen hamar egységgé kovácsoltad a túlélőket – dicsérte Sontar.
úgy érted, rémült és zavarodott embereket
akik örültek, hogy vállalja valaki a felelősséget
helyettük?
– Sera nem értene egyet... – dünnyögte a lány félhangosan.
– Sera most veszített el mindent, ami fontos volt neki. Adj neki időt!
Adara oldalra fordult, és jelentősségteljesen a férfi szemébe nézett. Pillantása mélyebb és sötétebb volt, mint a Vörös-óceán árkai.
nekem senki nem adott időt
Darabos mozdulatokkal kászálódott fel a földről. Saras kezét a ruhájába törölte.
– Akárhogy legyen is, ha eljön az ideje, számítok a kardodra, Sontar Assan.
A vezér a mellkasához érintette az öklét, és enyhén meghajolt.
– Megtiszteltetés lesz, törzsfő!
– ...ideje, hogy megtérjetek a Skarlát Palotába, ahol az Istennő és az őseitek fogadnak majd forró ölelésükkel titeket, bátor harcosok! – Verde a halotti máglya mellett mondott búcsúbeszédet az elesettek tiszteletére.
Mivel valódi Sámán nem volt kéznél, be kellett érniük a férfivel, akit azért börtönöztek be, mert egy Sámán tanítványa volt. Mesterének nem volt ideje rá, hogy az Égiek nyelvére is megtanítsa Verdét, így a vara kénytelen volt a közös, északi nyelven tartani a szertartást.
Adara tartotta a tíz lépés távolságot a máglyától. A szétfröcskölő parázs, a tűz ropogása és a füst szúrós szaga mind arra az estére emlékeztették őt. Kényszerítenie kellett magát, hogy az elhunytak iránti tiszteletből végignézze, ahogy a lapos kis farakás lassan szénné ég.
Ora és a többi harcos toronymagas máglyát érdemelt volna, de az avean fegyverek favágásra alkalmatlanok voltak, így meg kellett elégedniük a fákról letördelt ágakkal és a kidőlt fenyőkkel.
Adara és Sontar már pirkadat előtt nekiláttak a farakás megépítéséhez, hajnalhasadtakor pedig a kipihentnek egyáltalán nem nevezhető társaik is csatlakoztak hozzájuk. A három törzs együttműködött, hogy megadhassák a végtisztességet a halottaiknak. Idővel még Sera is előkerült, hogy besegítsen a munkálatokba.
Valaki óvatosan Adara vállára tette a kezét. A lánynak elég volt a szeme sarkából odapillantania, hogy megállapítsa, a széles, napbarnított kéz Sorenhez tartozik.
A fiú zavartan toporgott.
– Nem kellene kezdenünk valamit... az aveanokkal is?
A kérdés hallatán Adara tekintete elsötétült.
– Ha rajtam múlik, akkor azok a mocskok addig oszladoznak majd az útszélen, amíg ki nem virágzik rajtuk a sírmoha!
A holtak lelke a test elégetésével hagyhatta el a Mezsgyét. Ha ezt megtagadták valakitől, és az Istennő sem adott számára feloldozást, az Bolyongóvá vált, és nyughatatlan lelke örökké a világok között ragadt.
Halotti máglya nélkül hagyni valakit óriási tiszteletlenségnek számított.
Adara tudta, hogy az apjának senki nem épített máglyát.
– Ők is harc közben este el, Ada... – mondta Soren csendesen, mire a lány megvetően felmordult.
– Fegyvertelen, leláncolt emberekkel harcoltak, és veszítettek. És ha úgy küzdöttek, mint a patkányok, rohadjanak is el úgy, mint a patkányok: egy bokor tövében!
Soren elengedte a törzsfő vállát, és a saját tarkójára simította mindkét tenyerét.
– Jó, akkor mondom másképp! Meg akarod lepni a herceget, de hagyod, hogy hullák heverjenek szerteszét az útjában, jelezve, hogy mire vagyunk képesek? Behúzhatjuk őket a fák közé, de akkor nemhogy a környéken lesz dögszag, de még Valhallanban is ezt fogják szagolni, amivel szintén nem lennénk előrébb.
Adara a fogát csikorgatta, mert el kellett ismernie Soren igazát. A tetemek nem maradhattak szem előtt, és túl mélyre kellene merészkedniük a Vérerdőben ahhoz, hogy a szagukat is eltüntessék.
– Bárcsak ne lenne ilyen kemény a föld! Az Esküt rá, hogy akkor a saját két kezemmel kaparnám el őket a sárba – morogta a lány összeszorított fogakkal.
– Ez... ez úgy hangzott, mintha Evan mondta volna – jegyezte meg Soren bizonytalanul.
– Na és? Te mondtad, hogy többször kellene hallgatnom rá. Talán kezdem egyre jobban megérteni őt! – Elfordult a barátjától, és elkiáltotta magát: – Az aveanokat is elégetjük! – Az "avean" szót úgy mondta ki, mintha a legocsmányabb káromkodás lenne. És számára már azzá is vált.
– Ugyanarra a máglyára akarod fektetni a hitszegőket, mint a testvéremet?! – háborodott fel Donavan, a rea vezér. Mások is helytelenítően zúgolódtak.
– Az ősök emlékére, dehogy! Építünk egy másik máglyát a maradék fából. – Adara arcán undorodó fintor szaladt át. – Aztán eltüntetjük minden nyomát annak, hogy valaha itt jártunk.
Öles léptekkel megindult a törmelékfából rakott halom felé, Soren pedig félúton felzárkózott mellé.
– Mi... én... – A fiú nyelt egyet, az ádámcsutkája fel-alá járt. – Úgy sajnálom... ezt az egészet.
Adara megtorpant, és lehunyta a szemét. Nem mert a barátjára nézni; félt, hogy a Soren arcán tükröződő részvét láttán nem kívánatos érzelmek törnének elő belőle... Ami azt eredményezné, hogy az összes embere szeme láttára omlana össze teljesen.
– Én is... – lehelte végül, amikor megtalálta a hangját.
- De ha akarsz valakivel... tudod... beszélni...
- Az Istennő mindig meghallgat! - vágott közbe Adara, mintha megijedt volna attól, hogyan végződik majd a mondat.
- Nem csak az Istennő... - motyogta Soren alig hallhatóan. Adara a fájó bordáit hibáztatta a mellkasában kibontakozó, különös érzésért, és úgy tett, mintha tényleg nem hallotta volna a fiú szavait.
XII. fejezet >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó