|
Szoborkirály és kabátkirályné |
az Éj utáni 245. holdforduló
a Fogyatkozás Havának 21. napja
Az udvarra érve Ravan kéttucatnyi sebhelyes, hegyomlás méretű katonával találta szembe magát – a kíséretével. A férfiak már mind szarvasháton ültek; az állatok a földet kaparták idegességükben, a szemük villogott a rémülettől.
Ez a látvány máskor már önmagában elég lett volna ahhoz, hogy a herceg minden életkedve elpárologjon – ám aznap reggel már volt egy találkozója a királyi párral, szóval lehetetlen küldetésnek tűnt még tovább rontani a hangulatán.
A szülei elméletileg azért hívatták, hogy elbúcsúzzannak tőle, gyakorlatilag viszont csak a frászt hozták rá.
Ahogy az illem megkívánta, a trónterembe kérették a koronaherceget. Az uralkodók a trón emelvényén állva várták az érkezését – úgy magasodtak ott, mint önmaguk hús-vér szobrai. A falak mentén a királyi testőrség tagjai sorakoztak fénylő díszpáncélzatukban, csaknem ugyanilyen rezzenéstelenül.
Ravan kíséret nélkül vágott át a visszhangos csarnokon, minden lépése egy-egy ágyúdörejnek felelt meg.
A fiú ítéletidőre számított: vastag, de elegáns, prémmel szegélyezett kabátot viselt, amelynek aranyból készültek a gombjai, és hozzá illő, térdig érő, bélelt csizmát. Övéről két ékkőberakásos tőr lógott, amelyek inkább voltak státuszának szimbólumai, mintsem valódi fegyverek. Nyakában ott himbálózott az a bizonyos medál – a ténytől, hogy az apjától kapta az ékszert, az a valódi súlyánál valahogy sokkal nehezebbnek érződött.
Túlzás lett volna azt állítani, hogy az emelvényhez érve méltóságteljesen ereszkedett térdre, de ezúttal legalább nem rogyott össze, mint egy rakás szerencsétlenség. Ezt fejlődésként könyvelte el.
Megnyugodva vette tudomásul azt is, hogy Brannon árnyéka ezúttal úgy viselkedik, ahogyan egy árnyéknak illik – sehogy.
– Királyom. Királyném.
A szokásjog alapján csak akkor kelhetett fel, ha a király engedélyt adott rá... és a királynak esze ágában sem volt engedélyt adni.
A fiú hosszú haja az arcába hullott; a sötét tincsek mögül pislogott föl a szüleire.
Soha senki nem állította volna Otera királynéről, hogy borzalmasan fest, Ravannak mégis ez volt az első jelző, ami eszébe jutott, amikor végigmérte az anyját. A nő ezúttal egy halványrózsaszín, vállpántos ruhát viselt, ami látni engedte valószerűtlenül vékony karjait. Valószínűleg cselédek egész garmadája segédkezett a sminkjénél, hogy eltüntessék arca beesettségét, és a szeme alatt sötétlő karikákat, de munkájuk végeredménye egy halotti maszk lett – amit csak még rettenetesebbé tett az a vörös rúzs, melytől úgy tűnt, mintha Otera ajkai véreznének.
Gépies mozdulattal hajolt a herceghez, és ölelte meg. Az érintése hideg volt, az ujjai merevek; amitől Ravannak az az érzése támadt, épp most karolta át egy tetem.
Rádásul az asszony orrfacsaró parfümszagot árasztott, talán úgy döntött, e jeles alkalomból fürdőt vesz a drága pacsuliban. A fiú nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ezzel akarták elnyomni a rothadás bűzét...
– Nagyon fogsz hiányozni – lehelte a nő ugyanazzal a hangsúllyal, amivel a minap gratulált Asavnak a helytartói kinevezéséhez, vagy dicsérte meg a sültet a vacsoraasztalnál. Ravan fellélegzett, amikor Otera végre eleresztette; észre sem vette, hogy egészen eddig nem vett levegőt.
A kínos, megjátszott jelenet után az asszony engedelmesen húzódott vissza a férje mellé. Egészen közel araszolt a férfihez, de az engedélye nélkül nem mert hozzáérni – az engedélye nélkül egyáltalán semmire sem volt hajlandó. Ascar egyszer jót derült a feltételezésén, miszerint Otera levegőt sem vesz olyankor, mikor nem kap rá külön felhatalmazást – a megjegyzés túlságosan betalált ahhoz, hogy Ravan is szórakozatónak találja.
Az volt a legszörnyűbb, hogy a nő nem volt mindig ilyen.
Amikor Ravan nagyapja még élt, mesélt a fiatal Oteráról: a feltörekvő kereskedőcsalád egyetlen lányáról, aki szépségével kirítt bármely társaságból; mégis minden körülmények között jóindulatú és szerény, mondhatni szégyenlős maradt...
– Annyira ártatlan volt – merengett el Arron –, azelőtt...
Brannon előtt.
A házasságkötés után Otera teste és lelke egyaránt sorvadásnak indult – mígnem végül már csak egyetlen érzés töltötte ki az egész lényét: a szeretet... Kimondhatatlan, beteges vonzalom az iránt, aki megtörte és tönkretette őt. Már-már vallásos áhítattal nézett fel a férfire, aki erre a lassú haldoklásra kárhoztatta – szentségtörés lett volna ebből a túlcsorduló imádatból akár egyetlen cseppet is a fiaira fecsérelni...
Brannon jobbára nem foglalkozott a felesége mániákus ragaszkodásával – igazából az egész feleségével csak annyira foglalkozott, mint mondjuk... egy kabáttal. Egy ruhadarabbal, amit ugyan felvesz az ember, ha úgy hozza a szükség; de aztán a nyár beköszöntével egyszerűen beakasztja a gardróbszekrénybe, és a következő télig tudomást sem vesz a létezéséről...
Észak királya ezúttal sem méltatta egy pillantásnál többre kabátkirálynéját.
Otera ölelése után a férfi nem törte meg a nyomasztó csendet – csak meredt némán a herceg nyakában függő aranymedálra, közben pedig valami olyasmi járhatott a fejében, hogy "Ascaron jobban mutatott". Habár, ki tudja... talán Brannon annyira megvetette az idősebb fiát, hogy még gondolatokat sem szívesen pazarolt rá.
Így vagy úgy, de a király könnyedén elérte, hogy Ravan minden egyes idegszála pattanásig feszüljön a jelenlétében.
most komolyan azért hívatott
hogy itt álljunk, és nézzünk egymást
hogy milyen szép család vagyunk?
Mire ezt végiggondolta, már rá is döbbent, hogy a válasz: igen.
Ez az egész majomparádé – a megalázó térdelés a trón előtt; az anyja síron túli ölelése; a nyomasztóan hosszúra nyúló csönd – mind csak egyetlen célt szolgáltak: figyelmeztették Ravant arra, hol is van a helye. Hogy ne próbálkozzon semmi ostobasággal...
Ugyanakkor Brannon elkövetett egy végzetes hibát: alábecsülte a fia gyűlöletét.
Merthogy Ravan nem csak ostobaságot készült művelni... de már hozzá is látott.
Végtelenséggé nyúló tíz perccel később a király egy kegyes biccentéssel véget vetett az audienciának. Ravan úgy pattant fel, mintha megégette volna magát. Minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy a formalitásokat betartva távozzon, és ne rohanjon ki hanyatt-homlok a csarnokból, az Erődből, a világból...
De önmaga elől úgysem menekülhetett volna el.
Ígyhát ahelyett, hogy kiszaladt volna a saját életéből, kimért léptekkel hagyta el a tróntermet. Közben végig a tarkóján érezte az apja súlyos pillantását.
Amint a nehéz ajtószárnyak bezáródtak mögötte, Ravan igyekezett volna minél gyorsabban eltűnni még a közelből is – és nagy sietségében kis híján észre sem vette, hogy Nera volt az a szolgáló, aki becsukta mögötte az ajtót.
Megkönnyebbült mosoly futott át a fiú arcán.
Valahogy egész reggel elkerülte a lányt, és már éppen aggódni kezdett volna, hogy nem tud elköszönni az egyetlen embertől, akit tényleg hiányolni fog...
Nera a herceg mellé szegődött egy darabon, és amíg az előcsarnokhoz nem értek, a szokásos csacsogásával szórakoztatta őt. A folyosó végén azonban szembefordult a fiúval, és arcán átfutott a tegnapról ismerős, furcsán komoly kifejezés. Telt ajkai elnyíltak, mintha mondani akart volna valamit, de végül szavak helyett egy hosszú, szenvedélyes csókkal búcsúztatta Ravant.
Távozóban még rákacsintott, majd megpördült, és visszatért a feladataihoz.
Ravan pedig visszatért az aggodalmaihoz, amelyek kisvártatva egy igencsak türelmetlen Narran személyében öltöttek alakot.
– A szán már régen előállt, hercegem – tájékoztatta Narran, a kinevezett parancsnok, meg sem próbálva elrejteni a bosszúságát. Azt a "hercegemet" meg olyan gyorsan hadarta el, hogy ha Ravan nem tudta volna, mit akart mondani, akkor azt hitte volna, a katona csak tüsszentett egyet a mondat végén.
– Igen, nekem is van szemem – jegyezte meg a fiú epésen.
Bastarán már időtlen idők óta használtak kerekes szánokat – ezeket a járműveket praktikusra tervezték, ha az útviszonyok megkívánták, a sítalpakat bármikor könnyedén kerekekre lehetett cserélni rajtuk. De ez a darab itt a herceg előtt nélkülözött minden gyakorlatiasságot – meg ami azt illeti, minden jóízlést is.
Az egészet valami elképesztően ocsmány, babakék árnyalatra festették; az oldalát cikornyás vésetek borították; és még a szán legegyszerűbb darabjai is kacskaringókban meg spirálokban végződtek. Az oldalfalakra zászlócskákat tűztek. Két fagyszarvast fogtak be elé, amiket úgy teleaggattak mindenféle szalaggal és csengettyűvel, hogy szerencsétlen állatok akárhányszor megmozdultak, megriadtak a saját maguk által kiadott hangoktól.
és Jura nevére, azok ott masnik?!
Alapvetően az egész úgy nézett ki, mint egy ötholdas kislány titkos vágyálma.
Nos, ha az volt az elhatározás, hogy a rejtőzködő barbárok így majd felfigyelnek a menetre, ez a szán maradéktalanul megfelelt a célnak.
A kísérő személyzetet alkotó szolgálók folyamatosan ott kóvályogtak a katonák között, és egyikük, látva a herceg tétovázását a kezét nyújtotta, hogy felsegítse őt a járműre.
Ravan lehunyta a szemét, és mély levegőt vett. Még jóformán el sem kezdődött ez a nap, de már most a tűréshatára legszélén egyensúlyozott.
Üvölteni tudott volna, ám ehelyett csak udvariasan elmosolyodott.
– Köszönöm, ez igazán kedves... de jelenleg nem tartok igényt a szolgálataidra. Ahogyan erre a... – Legalább fél percig kereste a megfelelő jelzőt az előtte álló szánra –, képzőművészeti armageddonra sem. – Pillantása a türelmetlenül morgolódó Narranra villant. – Ugyanis már a hónap elején világosan közöltem, hogy a saját szarvasomon utazom.
– A legnagyobb tisztelettel, hercegem, de a szarvasod nincs itt – dörmögte a férfi a "legnagyobb tisztelet" leghalványabb jele nélkül.
– Attól tartok, tévedsz, parancsnok – vágta rá Ravan.
Mintegy végszóra nyurga, fehér állat lépett elő a szán takarásából. Narran csak a száját húzta, amikor megjelent, de a szolga mellettük meglepetten felhördült – mert az a szarvas az imént még biztosan nem állt ott.
Senki nem tudta, hogyan, de ezek a lények gyakorlatilag bárhol megtalálták a választott lovasukat. Olyankor tér és idő nem jelentett akadályt számukra.
Narran ezt persze nem érthette – neki nemhogy nem volt saját szarvasa, de az állatok, ha tehették, messziről elkerülték őt. Ravan valahogy meg tudta érteni a döntésüket...
A semmiből felbukkant példány egészen jelentéktelennek látszott a katonák hátasaihoz képest: sokkal kisebb volt náluk és nőstény lévén nem büszkélkedett szerteágazó, azúrkéken ragyogó aganccsal sem. Tépett bundája közelebbről nézve inkább tűnt szürkésnek, mintsem fehérnek.
Ravan pillantása mégis egészen ellágyult, ahogy az állatra nézett. Maga elé nyújtotta a kezét, Evo pedig lehajtott fejjel kocogott oda hozzá, és nedves orrát a herceg tenyerébe nyomta. Valami mélyről jövő, sóhajtásszerű hanggal díjazta a lovasa közelségét.
Ez a szarvas nem viselt idétlen, zörgő cicomákat; ami azt illeti még nyerget sem – Ravannak nem volt szüksége rá. Végighúzta a kezét az állat nyakán, majd gyakorlott mozdulattal felpattant a hátára.
– Narran, ha gondolod, akár indulhatunk is – jegyezte meg, és úgy tett, mintha nem hallotta volna a katona válaszul elmormolt káromkodásait.
Főleg azért igyekezett volna annyira, hogy ne kelljen végignéznie, ahogy a szán elé befogott szarvasokat minden tiltakozásuk ellenére visszaráncigálják a zsúfolt, sötét istállóépületbe. Ezek az állatok nem bírták a bezártságot, fogságban néhány holdhónap alatt elpusztultak.
Ravan azt kívánta, bárcsak szabadon ereszthetné őket; szélesre tárná az istálló ajtaját, és hagyná, hadd vágtassanak el mellette ezek a fenséges lények. De éppen most ellenszegülni az apja akaratának legalább annyira öngyilkos húzás lett volna, mint kivetni magát a Nyugati-torony ablakán és azt remélni, hogy zuhanás közben szárnya nő.
Így hát a herceg lehunyta a szemét, és azzal hitegette magát, a rossz dolgok meg sem történnek, ha nem nézünk oda...
Mindig ezt tette.
Nagyjából abban a pillanatban, hogy kitették a lábukat Jégvárosból, eleredt valami gusztustalan állagú, havas-jeges eső. Az élen haladó Narran eszement tempót diktált, mintha elég gyors vágtában le tudnák hagyni a közelgő telet. Ravan amennyire tudott, igyekezett lemaradni tőle – egy perccel sem akart több időt eltölteni a férfi közelében, mint amennyit feltétlenül szükséges volt.
Sajnos a két hústornyot, akiket a személyi testőrének neveztek ki, már nem tudta ilyen egyszerűen lerázni. Közelségük nem csak Ravant frusztrálta; Evo mozdulatai hasonló feszültségről árulkodtak.
A katonák kétoldalról közrefogták a herceget, és az idő nagy részében egyszerűen csak átbeszéltek a feje felett. Utazásuk eddigi három órája alatt nem tudták kimeríteni a pia és örömlányok témaköröket. Ez sokat elárult az értelmi szintjükről is, ami nagyjából egy fenyőmókuséval vetekedhetett. Egy döglött fenyőmókuséval...
Ravan hátradöntötte a fejét. A prémmel szegélyezett csuklya a vállára csúszott, az eső az arcába csapott, de ő nem hunyta le a szemét. Felettük, a viharos égen hófehér madarak keringtek. Még négy szárnyukkal is csak nehezen küzdöttek meg az ítéletidővel; hosszú farktollaik vitorláztak az erős szélben.
Kémbaglyok.
Alighanem ezek voltak Bastara legfurcsább állatai, és nem csak a kinézetük miatt: a szemükbe nézve az ember kiolvashatta az emlékeiket. Pontosabban: a szemükbe nézve az embert megrohanták a bagoly emlékei.
A hivatásos idomárok hosszú holdfordulókig tanulták, hogyan viseljék el ezeket a tekinteteket. Amikor kontárok próbálkoztak meg ugyanezzel, az ritkán ért jó véget – ha a delikvens megúszta egy ájulással vagy gyilkos fejfájással, akkor még szerencsének mondhatta magát. A rémtörténetek szerint volt, aki beleőrült egy ilyen találkozásba. És volt, aki belehalt.
A szóbeszédek szerint a Bagolyszeműek tekintete is képes volt ugyanerre. Ravan nem próbálta cáfolni a pletykákat – az apjáról és az öccséről ő is gond nélkül el tudta volna képzelni, hogy egyetlen pillantásukkal embert tudnak ölni.
Pedig volt egy komoly különbség kémbaglyok és közöttük: az önuralom. A Bagolyszeműek irányításuk alatt tartották az adottságukat, nem sújtottak emlékviharral mindenkit, aki rájuk merészelt nézni; eldönthették, kinek és mit mutatnak meg.
Ezért hát jobbára semmit nem mutattak.
Ascar ugyan egy darabig próbált fegyvert kovácsolni ebből a képességből, csakhogy a bagolyszemnek volt egy nem elhanyagolható hátránya: ha az ember élete legfájdalmasabb élményével igyekezett leszerelni az ellenfelét, számítania kellett rá, hogy ő maga is újra fogja élni az emlék minden egyes szekundumát. A művelet ráadásul hosszadalmas volt és rengeteg koncentrációt igényelt. Néhány holdhónap után Ascar is felhagyott a kísérletezgetéssel.
– Hercegem... – Narran sodródott a fiú mellé. A katona arca kivörösödött, piszkosszőke tincsei izzadságtól csatakosan lógtak a homlokára. Gyeplőt szorongató kezei remegtek az erőfeszítéstől, hogy egyenesben tartsa megtermett szarvasbikáját, miközben az állat vadul tekergőzött alatta. – Barbároknak egyelőre... semmi nyoma... – zihálta.
amíg azzal a szarvassal küzdesz
azt se vennéd észre, ha a lázadók az orrodon táncolnának
– A felderítők nem találtak hullákat... pedig azt mondta az a mocsok... hogy itt kell lenniük... a közelben...
talán magunkkal kellett volna hozni az egyetlen szemtanúnkat
ahelyett, hogy gyomron szúrjuk az első adandó alkalommal
Ravan biccentett, jelezve, hogy tudomásul vette az új híreket – vagy azok hiányát.
– Órák óta jövünk... már bizonyára elfáradhattál... itt megállhatnánk egy rövid időre... ha óhajtod – lihegte Narran.
Ravan kérdőn felvonta a szemöldökét. Kettőjük közül nyilvánalóan nem neki lett volna szüksége pihenőre.
– Ugyan, miattam nem kell aggódnod! – Vette elő a legnyájasabb hangját, amit csak ki tudott préselni magából. – Még órákig bírnám ezt az iramot.
Mintha megértette volna lovasa szavait, Evo előrelendült, és játszva lehagyta Narran makrancoskodó szarvasát. A katona elkerekedett szemekkel, hangosan zihálva meredt a páros után.
Lovasa pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva Narran hátasa nagyot rúgott a levegőbe. A férfi előreesett a nyeregben, nem sokon múlt, hogy nem nyársalta fel magát a fagyszarvas kékesen derengő agancsán. Fennhangon szidta az Istennőt, miközben kétségbeesetten igyekezett fogást találni a gyeplőn.
Ravan a szeme sarkából még pont elkapta a jelenetet. Lenyelte a kikívánkozó mosolyát, és megpaskolta Evo oldalát. Őszintén remélte, hogy a nap végére Narran tényleg szenvedélyes csókot vált az országút sarával.
Kívánsága teljesülésére még másfél órát kellett várnia; a naplemente addigra már narancssárga és sötétlila csíkokat festett az ég aljára.
– Itt... letáborozunk! – Narran parancsa leginkább panaszos nyöszörgésre hasonlított. A férfi megpróbálta átemelni a lábát a nyereg fölött, de a tagjai elgémberedtek, a szarvasa pedig éppen akkor lépett ki oldalra... így hát Narran kéttucat katonája szeme láttára, arccal előre egy pocsolyába toccsant.
Síri csönd támadt.
Csak Ravan megránduló szája sarka árulkodott a fiú elfojtott vihogásáról.
Nem csak az illem tartotta vissza attól, hogy kinevesse Narrant – igyekezett nem mutatni, de a kísérete tagjai eléggé megfélemlítették. A katonák Trattonhoz tartoztak, és a testőrkapitány távollétében Narrant, a helyettesét és kinevezett parancsnokát követték vak engedelmességgel. A velük tartó személyzet tagjait pedig maga a király válogatta ki a feladatra, csupán egyetlen szempontot figyelembe véve – hogy a szolgálók legyenek hűségesebbek hozzá, mint a fiához...
Ezeket az embereket nem hatotta meg, hogy a rászorulók Ravannak köszönhetik az ételosztásokat a piactéren, meg Jégváros első – és egyetlen – árvaházának megépítését. Ha Narran utasítást adott volna a megölésére, azzal sem törődtek volna, a fiú történetesen a hercegük...
Mihelyt a fagyszarvas megszabadult kéretlen terhétől, toporogva elhátrált a mocsokban heverő férfitől. Menekülésre készen, egész testében megfeszült, ám még mielőtt eliramodhatott volna, a katona felnyúlt, és megragadta a lelógó szárakat.
Narran a gyeplőbe kapaszkodva talpra kecmergett, majd durva mozdulattal közelebb rántotta magához az állat fejét.
– Ha egyszer visszaérünk Jégvárosba... élve foglak megnyúzni te rohadék... és a kibaszott bundád lesz a lábtörlőm! – hörögte mély torokhangon, miközben az arcáról csöpögött a sár. Nyomatékosításképpen a szarvas felé rúgott, de a hátas az utolsó pillanatban eltáncolt a csizmája útjából.
– Elég. – Ravan maga is meglepődött azon, milyen határozottan cseng a hangja. Nem gyakran viselkedett valódi trónörökösként, de a jelek szerint ezt a szerepet is ugyanolyan könnyedén el tudta játszani, mint az összes többit. – Szeretném jelezni, hogy pillanatnyilag nyílt terepen tartózkodunk, kiszolgáltatva az ellenségeinknek. Javaslom, hogy mielőbb kezdjük meg a sátrak felállítását és az őrség megszervezését! – sorolta a teendőket úgy, mintha lenne bármi beleszólása ezekbe a dolgokba.
Narran felhorkant, és Ravan az "elkényeztetett kis pöcs" szavakat olvasta le némán mozgó ajkairól. Ám a katona végül ingerülten egy szolgáló markába nyomta a gyeplőt, és megindult csoportba verődött emberei felé.
ennyit arról, hogy Narran nem akar majd felnégyelni
gratulálok, koronaherceg!
Ravan percről percre jobban bánta, hogy elvetette az első tervét, azt, amelyik Narran lefejezésével végződött volna... Ha az új ötlete beválik, senkinek nem kell majd meghalnia, még ennek az erőszakos, korlátolt idiótának sem.
Ha beválik.
Maga a terv egyszerű volt, a kivitelezés viszont annál bajosabb. A király stratégiája arra épült, hogy az Ashori Eira lerohanja őket, ahogyan tavaly is lerohanták Ascar kíséretét... De mi lenne, ha nem tennék, ha egyáltalán nem támadnának? Távollétükben ugyanúgy lehetetlen kivallatni a reákat, mint holtukban...
Így hát Ravan váratlanul karakteridegen lépésre szánta el magát: igazat mondott. Jó, azért nem volt teljesen őszinte Nerával, de azt elárulta neki, hogy Brannon foglyokat akar ejteni. És hogy Ascar tavalyi vérengzése tavaszi pikniknek fog tűnni ahhoz képest, amit ezek a szerencsétlenek átélnek majd a kínvallatás alatt.
Végül hosszasan – és némiképp talán eltúlozva – ecsetelte a katonai kíséret erejét. A szökött rabokról is sokat beszélt Nerának, főleg azt igyekezett kihangsúlyozni, nyolc rea törzstag is volt közöttük.
Majd miután már nem maradt olyan szál a pókhálójában, amit érintetlenül hagyott volna, jobb híján tövig rágta az összes körmét és reménykedett.
Reménykedett, hogy a lázadók nem hülyék, tanultak a legutóbbi, letaglózó vereségükből, és idén távol maradnak a menettől. Reménykedett, hogy a reák összeszedik a szökevényeket, és így a katonáknak Adara Assan kis csapatát sem kell kardélre hányniuk. Reménykedett, hogy az apja nem látja majd az ő keze nyomát ebben az egészen újszerű árulásban.
Ha jól keverte a lapjait, akkor megmentett egy csomó életet.
Ha nem, akkor elbúcsúzhat a fejétől... meg egyéb létfontosságú testrészeiről is.
Minden Nera Reán múlt.
A katonák arra jutottak, hogy köszönik szépen, a tábor megépítése megy nekik a szolgák segítsége nélkül is. Elvégre az erő mindenre megoldás nem? Olyan nincs, hogy két sátorelemet ne lehessen összeilleszteni, csak erősebben kell nyomni őket!
Ravan félrevonult Evóval, és míg a szarvas ehető szálak után kutatott a dércsípte fűben, addig a fiú az állat oldalának dőlve figyelte a munkálatokat. Két testőre tőlük nem messze telepedett le, és éppen hátravetett fejjel hahotáztak valami obszcén viccen.
A herceg elgondolkozva cirógatta Evo néhol hiányos szőrét.
A terve egyelőre működni látszott. A lázadók még nem rontottak rájuk, pedig már biztosan felfigyeltek a menetre – "Tratton legjobb emberei" hangosabbak voltak, mint egy jéglavina.
Persze igazán nyugodt csak akkor lehet, ha végül sértetlenül lovagolnak be a Királyi Bányákba.
Ahogy Ravan egy pillanatra leállt a simogatással, Evo odahajolt hozzá, és nedves orrával kíváncsian megböködte a fiú kezét. A herceg végigsimított az állat keskeny pofáján.
mit gondolsz, kislány, belehalunk?
Nem véletlenül használt többes számot: ha egy fagyszarvas lovast talált magának, azzal az életét is hozzákötötte a választottjához. A szarvasok akárhová követték a gazdájukat, és ha eljött az ideje, vele együtt haltak.
Akármilyen hazárdjátékot is játszott éppen, Ravan nem csak a saját életét tette fel egyetlen lapra...
Inkább mégsem akart erre gondolni.
Már besötétedett, mire a katonáknak sikerült felállítaniuk a tábort.
Ravannak el kellett ismernie, hogy a végeredmény egészen... értékelhető lett.
A herceg sátra legalább kétszer akkora volt, mint az összes többi, amelyek minden oldalról védték azt egy meglepetésszerű támadástól. Úgy tűnt, már az őrséget is felállították, ugyanis minden stratégiai ponton fegyveres izomkolosszusok strázsáltak.
A testőrei beterelték Ravant az elkészült táborba.
A fiú a körülményekhez képest meglepően kényelmesnek találta a saját sátrát: a berendezést egy faágy, egy utazóláda, egy aprócska íróasztal és az ahhoz tartozó szék alkotta. Még egy szőnyeget is leterítettek a földre, hogy a hercegnek ne a sárban kelljen dagonyáznia. A fiúnak fogalma sem volt róla, hogy a szolgák ezeket is magukkal cipelték a szánjaikon; ő arra számított, a hideg földön kell majd aludnia egy hálózsákba burkolózva.
Az asztalon két gyertyatartó társaságában ott sorakoztak az Erőd könyvtárából kölcsönvett grimoárok, és Ascar régebbi jelentései.
Ravan mögött a két hústorony is betrappolt a sátorba, valamivel később pedig Narran is követte őket.
ezek még sosem hallottak a magánéletről, ugye?
Két ujja közé csippentette az orrnyergét, és a testőreihez fordult:
– Köszönöm az eddigi szolgálataitokat, de hacsak nem a gyertyatartóktól kívántok megmenteni, akkor akár ki is mehettek, hogy a sátor előtt őrködjetek.
A katonák összenéztek, majd kurta főhajtás kíséretében kisiettek a még mindig szemerkélő esőbe.
Ígyhát Ravan egyedül maradt Narrannal, a Halállal.
– Szeretném, ha táborbontásig minden őrségváltásnál jelentenél nekem. Egyébként pedig megköszönném, ha senki nem zavarná a nyugalmamat – hangzottak a herceg utasításai. Mikor látta, hogy Narrannak ezek után sem áll szándékában megmoccanni, még hozzátette: – Most elmehetsz.
A férfi elhúzta a száját, majd szó nélkül sarkon fordult. Nem hajolt meg, mielőtt távozott.
Narran visszahúzta maga mögött a sátor bejáratát jelentő leplet, Ravan pedig, most, hogy már senki nem látta, leroskadt a székre; tarkóját a háttámának döntötte.
– Hosszú lesz az éjszaka – dünnyögte.
Mert az biztos szentség, hogy ő aztán egy szemhunyásnyit sem fog aludni, amíg akár csak egy csekély esélye is fennáll az Ashori támadásának.
Ravan a jól bevált módszeréhez folyamodott, és olvsással igyekezett elterelni a gondolatait. Az íróasztalnál ült, háttal a sátor bejáratának, hogy ne árnyékolja be a gyertyák fényét.
Ezúttal nem A sötét mágia tiltott fortélyait vette kézbe, hanem a fivére macskakaparásával telefirkált pergamenpapírokat. A jelentések egyszerűsített rúnák helyett hyeranul íródtak, hogy csak az illetékesek olvashassanak beléjük. A beszámolók azzal kezdődtek, hogy Ascar megérkezett a Királyi Bányákba, és meglehetősen... szórakoztató olvasmánynak bizonyultak.
243. 12. 06.
"Én megmondtam, hogy Vann alkalmatlan lesz a Bányák igazgatására. Ami azt illeti, szerintem még az életre is alkalmatlan.
Nemhogy nem vezet semmiféle nyilvántartást a munkásokról – attól, hogy munkásoknak hívjuk őket, még ugyanúgy rabszolgák maradnak –, de a jelek szerint soha nem is létezett semmiféle nyilvántartás. Vagyis pillanatnyilag fogalmunk sincs, hányan dolgoznak a Királyi Bányákban.
Kiküldtem két tisztet, hogy legalább számolják meg őket, mire ők azzal az örvendetes hírrel tértek vissza, hogy jelenleg hatvanezren dolgoznak itt – vagyis nagyjából kétszer annyian, mint amennyi Bastara teljes lakossága..."
243. 12. 07.
"332 munkásunk van. Igen. Megszámoltam.
Úgy látszik, ezen a ragálytanyán én vagyok az egyetlen, aki tovább tud számolni, mint amennyi lábujja van.
És valaki igazán megmondhatná Vann-nak, hogy ha azt mondom, dilettánsan vezeti ezt a helyet, az nem bók, és nem kell megköszönnie!"
Nagyjából egy órával járhattak éjfél előtt, amikor felharsanó "ira ova" csatakiáltás zavarta meg az éjszaka csöndjét és Ravan lelki nyugalmát. A herceg egész testében megfeszült. Visszaejtette az asztalra a beszámolókat, és fülelni kezdett.
A csatakiáltás artikulálatlan üvöltéssként folytatódott; már a táborból is többfelől mozgolódás hallatszott. Kimért, súlyos léptek csattantak a sárban, sietség és pánik nélkül.
Kisvártatva Narran csörtetett be a sátorba. Fél kezében harcra készen tartotta hatalmas pallosát, azt, amit a kivégzésekhez is használi szokott.
– Hercegem, egy assan nőszemély rontott ki az erdőből, és támadta meg a tábor keleti oldalát. Úgy látszik... – Nem tudta tovább fenntartani a komolyság álcáját, és hangosan elröhögte magát –, úgy látszik... egyedül van.
Három nő is volt az assan foglyok között, de Ravannak azonnal Adara Assan neve ugrott be.
– És esetleg a segítségemre van szükséged a helyzet kezeléséhez, vagy a dicséretemre vársz, amiért kiszúrtatok egy üvöltöző célpontot? Tedd a dolgod, parancsnok!
Narran láthatóan meghökkent a herceg fagyos reakciója hallatán. Szólásra nyitotta a száját, majd visszazárta. Meglepetésében ezúttal még meg is hajolt, mielőtt visszatért az embereihez.
A katona távozása után Ravan lenézett az ölében reszkető kezeire.
"Tedd a dolgod, parancsnok!"
most elredeltem egy gyilkosságot?
Persze Narran emberei Ravan utasítása nélkül is végeztek volna a támadóval, a szavai semmit nem nyomtak a latban. Azonban maga a tudat...
Háborgott a gyomra, ha belegondolt.
Az Ashori tehát nem talált rá időben a szökevényekre.
már ha egyáltalán keresték őket
Inkább remegő ujjakkal felemelt egy újabb pergamenlapot.
243. 12. 09.
"Kiültem a vendégház elé, és a pergamenre firkálgatok, közben időnként szigorú tekintettel végigmérem a tiszteket. Rettegnek tőle, hogy rossz jelentést írok róluk, szóval végre értékelhető munkát végeznek. Én a magam részéről rajzoltam két kacsát. Unatkozom."
Hamar elhaló, ideges pusmogás hallatszott a sátor mellől. Valaki utasításokat vakkantott. Kardok szisszenve csúsztak elő a hüvelyeikből.
243. 12. 14.
"Vann igazgatót ma sajnálatos módon leterítette egy váratlan roham.
Ugyanazok a szakértők foglalkoztak vele, akik nemrég hatvanezer munkást találtak a Bányákban. Részvétemet kell kifejeznem az igazgató egész családja felé, amiért Vann végül ennek ellenére is életben maradt.
Én megpróbáltam."
Kívülről nyugtalanító zörejek szűrődtek be: egy elfojtott kiáltás, léptek dobogása, acélon csattanó acél...
A jelek szerint az az "assan nőszemély" mégsem lehetett annyira egyedül... Persze az is lehet, hogy maga a Véristennő érkezett a táborukba, hogy bosszút álljon, amiért az aveanok feloszlatták a kultuszát.
A herceg újabb beszámolóért nyúlt.
A következő lapot szinte teljes egészében egy sietve felskiccelt ábra foglalta el. Csak a pergamen tetején sorakozott néhány szó, ezúttal nem hyeranul, hanem ramaldan ékírással. Ravan biztos volt benne, hogy kettőjükön kívül egész Északon nincs olyan ember, aki ezt el tudná olvasni. Sőt, egészen eddig fogalma sem volt róla, hogy az öccse is ismeri ezt a dialektust.
"244. 12. 11. biztonsági kockázat" – hirdették a különös betűk.
Az elnagyolt rajz a Királyi Bányák térképe volt. Rajta pedig szemléletesen bejelölve és rövid megjegyzésekkel ellátva minden védelmi hézag, amely egy komolyabb támadás esetén nem sokáig állná a sarat. Elég sok ilyen akadt.
Valószínűleg véletlenül keveredhetett az egy holdfordulóval korábbi jelentések közé, mert a rendszerező nem tudta elolvasni az ékírásos dátumot.
Ravannak először az futott át az agyán, hogy ez az információ felbecsülhetetlen lesz a lázadók számára.
Csak ezután kezdett tűnődni azon, Ascar miért olyan nyelven írta a jelentését, amiről tudta jól, hogy csak a fivére lesz képes elolvasni. Ennek nem volt semmi értelme, kivéve ha...
A sátor elől tompa puffanás hallatszott.
– Kezeltem a helyzetet! – méltatlankodott valaki.
– Kettétörted a kardod... – érkezett a felelet.
Félrerántották a bejáratot jelző függönyt. Ravan gyorsan a többi beszámoló közé söpörte a térképet.
– Narran, jelentést kérek! – adta ki az utasítást hátra sem nézve.
– Attól tartok, ő most nem fog tudni jelentést adni... – csendült fel ismét az iménti hang, és most már nyilvánvaló volt, hogy egy nőhöz tartozik. – ...merthogy eléggé halott.
Ebben a pillanatban újabb ismeretlen lépett be a sátorba.
A herceg bagolyszemei elkerekedtek. A félelem úgy borította el, mint egy lavina.
Asav, Brannon és Ravan mindannyian azt hitték, helyesen mérték fel az erőviszonyokat.
És mindannyian tévedtek.
A herceg nagyot nyelt.
– Nos... ez kellemetlen.
XI. fejezet >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó