az Éj utáni 245. holdforduló
a Fogyatkozás Havának 16. napja
Ravan a szolgáit figyelte, akik már jó ideje mást sem csináltak, csak hatalmas beleéléssel simítottak ki nem létező gyűrődéseket a ruháján. Mikor az egyikük már negyedjére igazította meg a gallérját, a herceg úgy döntött, a jóból is megárt a sok, és útjára bocsátotta a túlbuzgó személyzetet.
A szolgák szapora főhajtások közepette kihátráltak a szobából – az egyikük még az ajtófélfának is nekiütközött –, és mind legalább egyszer megjegyezték, hogy az úrfinak remekül áll az ünnepi viselet.
Tudom, gondolta Ravan, de azért megköszönte a bókokat.
Miután az utolsó cseléd is távozott, a fiú lassan körbefordult a falnak támasztott, egészalakos tükör előtt.
Pompásan festett – ahogy mindig... Ezúttal tunikaszerű, finom selyeminget viselt, amit a derekánál ezüsttel kivert öv fogott össze és egy vékony, jégkék kabátot, elképesztően részletes hímzéssel. Hófehér, hasított bőr nadrágja szinte világított a félhomályos teremben; a csizmáján ülő ezüstcsatok pedig a legszebb ötvösmunkák lehettek, amiket a fiú valaha látott.
Minden ruhadarabot úgy terveztek, hogy ne eltakarja, hanem kiemelje a herceg szoborszerű alkatát – és a valhallani szabómesterek értették a dolgukat.
Megalkották a valaha látott legszebb jelmezt.
Mert Észak hercege Dél legdrágább holmijaiban pont úgy festett, mint aki maszkabálba készül.
És aki följebb emelte a pillantását a fényesre lakkozott csizmákról, az azt is rögtön láthatta, hogy mi ő.
Vérvonalbeli.
Elárulta a betegesen sápadt bőre; ébenfekete, hullámos haja, ami sötétebb volt bárki másénál az Északi-szigeteken; és vonásai, amelyek túl lágyak voltak egy férfihez képest... vagy egyáltalán egy halandóhoz képest.
A szemei meg nemhogy déliesnek, de még emberinek sem tűntek: a természetellenes, sárga íriszek közepén keskeny, függőleges pupilla ült. Egyetlen élőlénynek volt hasonló szeme: a rea törzs kémbaglyainak.
Róluk kapta a nevét a vérvonal is: Bagolyszeműek.
Ravan végigsimított a testét borító, leheletkönnyű, fenhallani selymen. Az ing valószínűleg egy vagyonba kerülhetett, ahogy az öltözék többi darabja is – de hiába volt ez a világ leglenyűgözőbb jelmeze, kiöltözni egy kivégzéshez még mindig kifejezetten morbid ötletnek tűnt...
Ha rajta állt volna, el sem megy. Belegondolni is gyűlölt a halálba, nemhogy végignézni.
De nem rajta állt.
Az apja ragaszkodott hozzá, hogy megjelenjen a családja mellett a páholyban, így hát nyilvánvalóan ott lesz. Az apja ragaszkodott hozzá, hogy a legújabb valhallani divat szerint öltözzön fel, így hát felvette a jelmezét... Bagolyszemű Brannont határozottan könnyebb volt elviselni, ha az ember felesleges kérdések nélkül engedelmeskedett neki – Észak királya nem tolerálta az ellenszegülést.
Ravan még megeresztett egy fanyalgó sóhajt, majd kihúzta magát, felszegte az állát, és elegáns viseletéhez elegáns mosolyt öltött. A tükörből egy tekintélyes és határozott valaki nézett vissza rá.
Megigazította a kabátzsebéből lógó vékony aranyláncot, ami egy apró zsebórához tartozott. A nyugati kontinensen már fél holdszázada ilyeneket használtak időmérésre, de Bastarán még mindig nem terjedt el, hogy napok és pillanatok helyett órákban és percekben számoljanak.
Mikor Ravan már nem bírta tovább nézni a saját, hamis mosolyát, elfordult a képmásától, és az erkélyre vezető, kétszárnyú ajtóhoz indult, amit két szolga szélesre tárt előtte.
A csípős, őszi szél szinte arcul csapta, amint kiért a szabadba. Kabátja szárnyai vadul csapkodtak mögötte; haja úszott a levegőben.
– Bagolyszemű Ravan Avean, Észak királyának fia, az Avean Birodalom koronahercege! – jelentették be zengő hangon.
Húsz emelettel lejjebb az összegyűltek hangos éljenzéssel fogadták az érkezését.
Az emberek szerették Ravant – és Ravan is szerette az embereket. Az idősebb herceg nem szólt bele a politikába, és a csatamezőtől is tisztes távolságot tartott. Ám nyílt titok volt a nép körében, hogy ha minden kötél szakad, az elesettek és bántalmazottak bátran fordulhatnak hozzá támogatásért... ahogyan az is, hogy boszorkányos ügyességgel válogatja ki a kérvényezők közül azokat, akiknek beteg gyerekeik helyett csak rendezetlen kocsmai tartozásaik voltak.
De nem csak az örvendező tömeg várt rá odakint.
Asav Avean – aki büszkén viselte a "király kedvenc ölebe" címet –, lustán a korlátra támaszkodott. Arcán ott díszelgett az az öntelt vigyor, amit azóta viselt, hogy a minap diadalmasan bevonult a városba. Oldalán új kard lógott – apró emlék az Assan-szigetekről.
– Hercegem – köszöntötte a fiút, és kurtán fejet hajtott előtte – Ravan látott már olyan burgonyát, amibe több tisztelet szorult, mint ebbe az elsietett mozdulatba.
Asavnak semmi keresnivalója nem volt azon az erkélyen – az uralkodó család saját páholyában.
– Asav – Ravan biccentett a hadvezérnek. – Hadd találjam ki! Eltévedtél.
A hadvezér erőltetetten fölkacagott.
– Nem, hercegem, meghívást kaptam. A király úgy döntött, az öcséd távollétében legalább én hadd ünnepeljem veletek a győzelmemet. A királyság nagy napját... – bájolgott. Arckifejezése minden egyes szótaggal egyre önelégültebbé vált. – Megeshet, hogy neked elfelejtettek szólni róla.
Azt akarta mondani: nem vagy elég fontos ahhoz, hogy tájékoztassanak ilyesmiről.
– Ha szabad megjegyeznem, nem látszol túl boldognak – folytatta Asav. A "hercegemet" csak egy leheletnyi szünet után tette hozzá.
– Pedig el sem tudod képzelni, mennyire örülök, hogy viszontlátlak. – Miközben ezt kimondta, Ravan azon tűnődött, ha a férfi most a puszta véletlen folytán átzuhanna a korláton, a szabadesés vajon letörölné-e a képéről azt az ostoba vigyort.
De azután jobb ötlete támadt.
Kimért léptekkel Asav mellé sétált, és kezét a jégkorlátra simította. A nép felujjongott, amikor meglátták a hercegüket. A fiú széles mozdulattal üdvözölte az övéit.
Amint az éljenzés elhalt, Ravan futólag Asavra pislogott. A hadvezér ajkai egy pillanatra pengevékony vonallá keskenyedtek. Mert hazatérhet ő akármennyi történelmi győzelemmel, az aveanok mindig jobban fogják szeretni a hercegüket, aki ételt küld a koldusoknak és árvaházakat építtet a nyomornegyedekben.
Ravan bűnös elégedettséggel állapította meg, hogy ha másban nem is, népszerűségben mindig Asav fölé kerekedik majd.
– Ah, hiányolom az öcsédet. Igazán sajnálom, hogy ő nem lehet ma velünk – jegyezte meg a férfi egy kicsivel később.
Avagy: Ascarhoz képest akkor is egy senki vagy.
– Képzelem, mennyire. – Ravan annyi iróniát sűrített ebbe a két szóba, amennyi emberileg lehetséges volt. – Bár, ha itthon lenne, attól tartok, most nem élvezhetném a társaságodat.
A tarkóján érezte Asav metsző pillantását, miközben lenézett a népére. Talán a hadvezér is éppen azt fontolgatta, megtanítja repülni az idősebb herceget.
Az erkélyt olyan magasra építették, hogy a fiú megszédült, mikor áthajolt a jégcsapokat mintázó oszlopok fölött. Mélyen alattuk terült el a város főtere, ami most színültig telt emberekkel. Mindenki tolakodva próbált közelebb kerülni a középén felállított emelvényhez – a királyi testőrség tagjait kellett a színpadra vezényelni, nehogy néhány elvetemültnek eszébe jusson a oda is felugrálni.
Ravan nem igazán értette, miért ennyire lelkesek – soha azelőtt nem látták az ellenséget, akinek most acsarogva követelték a halálát.
– Vért, vért, vért! – skandálta a nem-barbár törzs egy emberként, türelmetlenül.
De a királyuk megvárakoztatta őket.
Mire az uralkodó pár méltóztatott megjelenni, Ravan már reszketett a vékony kabátjában, amit nem az északi hidegre terveztek; Asav arcára pedig szó szerint ráfagyott az az idióta vigyor.
Otera királyné és Brannon király egymásba karolva léptek az erkélyre – az érkezésüket kísérő üdvrivalgástól nem hallatszott, ahogy felsorolták a titulusaikat. Amúgy is felesleges lett volna bemutatni őket – hiszen élő legendák voltak a nép körében.
A királyné felemelte apró, kesztyűbe bújtatott kezét, és integetett az összegyűlteknek.
A térről nézve Otera bizonyára úgy festett, mint egy földre szállt istennő: jégkék ruhája vízesésként fodrozódott karcsú alakja körül; szőke haját bonyolult csigákba tornyozták a feje tetején; ezüst ékszerei pedig minden mozdulatánál csillagokként szikráztak.
De Ravan elég közelről látta az anyját ahhoz, hogy megállapítsa, a nő arca megint soványabbnak tűnik, mint egy holdhónappal azelőtt; a mosolya meg nagyjából olyan, mintha sietősen pingálták volna az ajkaira.
Törékeny alakjával szinte elveszett a férje árnyékában.
Mert bár Brannon nem volt kiemelkedően magas vagy erős; amikor ő megjelent, még a szél is elfelejtett fújni. Tekintélye előtt minden és mindenki eltörpült.
Észak királya ügyelt rá, hogy egyszerre tűnjön uralkodónak és katonának: díszes öltözéke és a fejére illesztett ezüstkorona a legjobb valhallani mesterek munkáját dicsérte... Ugyanakkor a férfi oldalán két kard is lógott: az egyik régi családi ereklye volt, a másik pedig egy új jégkard – Asav ajándéka. És aki azt hitte, a fegyverek egyszerű díszek, az csúnyán megfizethetett az ostobaságáért.
A király ráadásul még a legújabb szerzeményét, egy göngyberakatú, valhallani pisztolyt is az övébe csúsztatott. A tengerentúlon az ilyesmi már elterjedtebb volt, de itt, Északon, még azon kevesek, akiknek megadatott, hogy lőhessenek egy ilyennel, is csak találgatni tudtak, hogyan működhet a fegyver – a legtöbben varázslatra gyanakodtak.
Brannon arcán meghatározhatatlan kifejezés ült – noha Ravan jó emberismerőnek tartotta magát, világéletében képtelen volt olvasni apja szigorú vonásaiból. Aztán amikor az a kegyetlen, sárga pillantás rászegeződött, a herceg úgy döntött annyira mégsem érdekli, mi jár az apja fejében. Brannon tekintetét senki nem bírta sokáig elviselni – még a saját fia sem.
Így hát Ravan gyorsan leszegte a fejét, és meghajolt előtte. Közben szinte a fülébe csengtek az öccse gúnyos megjegyzései – Ascar rém szórakoztatónak találta volna, ahogy hajbókol a tulajdon apja előtt.
Brannon pillantása átsiklott a fiú fölött, és megállapodott a hadvezérén. Asav sietve a földig hajolt – mármint szó szerint; ha még egy kicsit nyújtózott volna, gond nélkül megnyalhatta volna a jégpadlót.
– Királyom – lehelte.
Az uralkodó szóra sem méltatta őket.
A korláthoz sétált, és teátrális mozdulattal széttárta karjait az ég felé. Megnyúlt árnyéka betakarta a téren összegyűlt tömeget, akik egy emberként vetették térdre magukat a királyuk láttán.
Onnan lentről úgy nézhetett ki, mintha ő is egy lenne az Égiek közül.
Nem.
Mintha ő lenne az egyetlen Égi.
Bagolyszemű Brannon még az uralkodása elején kijelentette, hogy „Észak egyetlen istene a királya”, és azóta is hűen tartotta magát ehhez a jelmondathoz. Ettől a kijelentéstől úgy érezte, mintha nem csak az ellenséges törzseket győzné le egymás után, hanem magát a Véristennőt is.
Egy darabig dermedt csend ült a téren, minden tekintet a királyra tapadt.
Ravan az apja földig érő, hófehér szőrmepalástját bámulta, és arra gondolt, azért van még hová fejlődnie, már ami a népszerűséget illeti...
Azután hirtelen rádöbbent, miből is készült az a palást...
Fagyszarvasok bundájából.
A fagyszarvasok az aveanok szent állatai voltak, holdszázadokon át a népük oldalán küzdöttek, életüket hozzájuk kötve. A hagyomány szerint maga a Véristennő ajándékozta őket az aveanoknak, a legbátrabb harcosoknak. Mély tisztelet illette meg azokat, akiket egy vad szarvas a bizalmába fogadott.
Nemrég még levadászni egy ilyen állatot nagyobb bűnek számított, mint megölni egy embert.
De azután Brannon hatalomra került, és az Istennőt pedig betiltották.
Többé semmi nem volt már szent, csak a korona.
A fagyszarvasokat befogták és betörték. Ahelyett, hogy a katonák társai lettek volna, az eszközeikké váltak.
És ezzel az ocsmány palásttal a király most a sárba tiport mindent, ami egykor számított.
Ravan a saját szarvasára, Evóra gondolt, akit még a régi módszerrel szelidített meg: fél napig szobrozott az erdőben, csukott szemmel várva, hogy az állat lépésről lépésre közelebb araszoljon, míg végül egy puha, nedves orr érintését érezte az arcán.
Kiszáradt a szája, az állkapcsa megfeszült.
Sajnos túl jól el tudta képzelni, milyen lehet egy haldokló szarvas sírása.
Határozott késztetést érzett arra, hogy a legközelebbi árnyékszékbe tunkolja azt a szőrmét.
Ráadásul most már a saját öltözékét illetően is kétségei támadtak...
Sok minden átfutott az agyán, de végül úgy döntött, ha az avean koronaherceg nagyközönség előtt rántja le a nadrágját, azzal nem feltétlenül bizonyítja az épelméjűségét.
Még akkor sem, ha az a nadrág fagyszarvasok bundájából készült.
Mert jól láthatóan ő volt az egyetlen, akit ez zavart.
– Csodálatos ez a palást, nem gondolod? – jegyezte meg Asav negédesen. Ravan már szinte meg is feledkezett a jelenlétéről.
Mély levegőt vett.
Amikor kifújta, arcán újra ott ült az a mesterien hamis mosoly. Szétfeszítette ökölbe szoruló ujjait, kezét lazán az oldala mellé lógatta.
– Kétségkívül... egyedülálló – helyeselt.
– Lehet, hogy én is varratok egyet magamnak – tűnődött Asav fennhangon.
– Ne vedd a szívedre Asav, de véleményem szerint rémesen állna neked. Próbálkozz inkább.. egy kalappal. Nemrég nagyon szép virágos kalapokat láttam a bazárban...
Ám ekkor Brannon szólalt meg, és mindketten azonnal elnémultak.
– Testvéreim! – Így szólt az emberekhez, akik kedves gesztusként értelmezték... mert ők nem tudták, mit tett Brannon a valódi testvéreivel. – Biztosan ismeritek Farkasfogú Tora történetét; a harcosét, aki elsőként hódította meg Északot... Még ma is legendákat zengenek a csatáiról; arról, ahogy emberfeletti erejével tizedelte az ellenséget; és félelmetes fantomhadáról, amivel feldúlta a vidéket. Nem akadt méltó ellenfele Bastarában, hiszen a gyűrűt, amellyel parancsolhatott a se nem élő, se nem holt seregnek, az Égből származott. És a felsőbb hatalmak támogatásával Tora végül rövid időre, de egyesítette a négy törzset.
Hatásszünetet tarott.
A király azt a részt előzékenyen kifelejtette a történetből, amikor Tora meg akarta hódítani a rejtélyes ötödik törzset, a vessenteket is, de seregestül együtt eltűnt az Üveghegységben.
– A tudatlanok sokáig azt hitték, Tora története csupán csak gyerekmese. Hogy Északot nem lehet egyesíteni. Hogy négy gyenge törzsből sohasem lehet egyetlen erős királyság. De most... a mai napon végre kijelenthetem: a tudatlanok tévedtek!
A király kesztyűbe bújtatott ujjai megszorították a korlátot, ahogy a férfi egészen előre hajolt, mintha egyre közelebb akarna kerülni a népéhez.
Ravan azon tűnődött, vajon hallanak-e ebből bármit is az odalent állók. Vagy talán még a hang is máshogy terjed, ha a király úgy akarja?
– Elfoglaltuk Északot! Nem mágiával és fantomsereggel, ahogyan a legendákban, hanem a kitartásunkkal, a bátorságunkkkal és a vérünkkel. Nem kértünk a hamis istenek és istennők segítségéből, és nélkülük is diadalt arattunk! Mert nincs szükségünk rájuk!
Asav vigyora – már ha ez lehetséges egyáltalán – kicsit még szélesebbé vált.
Ravan úgy sejtette, az esemény legjobban várt része még csak most kezdődik.
Mert aznap nem csak az aveanok felemelkedését ünnepelték.
Hanem a többi nemzet bukását is.
– És nincs szükségünk barbár törzsfőkre sem, akik jobban hasonlítanak az állatokra, mint az emberekre; akik vért isznak, és vérrel mázolják az arcukat!
A nagykapunál tökéletes időzítéssel bukkant fel a királyi testőrség menete. A katonák egy apró, görnyedt alakot fogtak közre, aki szinte elveszett a fényes páncélok forgatagában. A fogolynak nem csak a kezeit, de a lábait is súlyos láncok fogták össze, így csak szánalmas csoszogásra volt képes.
A tömeg szétnyílt a kíséret előtt.
– Íme, Evan Assan, az utolsó barbár törzsfőnök! De ma az ő feje is a porba hull!
A testőrök egészen a pódiumig terelték az assant. Szükség is volt a jelenlétükre, mert nélkülük a tömeg elevenen szaggatta volna szét az egykori törzsfőt.
Ravan még az erkélyen állva is hallotta az emberek szitkait, amik a bukott vezér lépteit követték:
– Gyáva!
– Gyilkos!
– Barbár állat!
Az emelvény lépcsői előtt Evan megtorpant, és most először némi ellenállást is mutatott... ami kimerült annyiban, hogy elkerekedett szemmel, hevesen rázta a fejét.
Persze, ekkor már bármilyen próbálkozás hiábavaló lett volna. A katonák megragadták a karjait, és durván a színpadra cipelték, gyakorlatilag anélkül, hogy a férfi lába érintette volna a lépcsőket.
Odafent pedig már várt rá a végzete: az emelvényen álló, csuklyás alakot a városiak csak Narran, a Halál néven emlegették.
– És most megszabadítjuk Északot a barbár uralomtól... mindörökre! – harsogta Brannon.
Bár a színpadot előző nap sebtében tákolták össze, az ácsok külön figyelmet szenteltek annak, hogy a királyi páholyból tökéletes rálátás nyíljon a történésekre. Szóval Ravan ha akarta, ha nem, tisztán látott mindent.
Például Evan nedvesen csillogó arcát, és mozgó ajkait.
A herceg sosem tudta meg, mik voltak a néhai törzsfő utolsó szavai. Talán könyörgött... vagy imádkozott.
A pódium közepén térdre kényszerítették a foglyot.
innen már nincs menekvés
A király hátrébb lépett a korláttól. Egyik kezével átkarolta a feleségét, aki ösztönös mozdulattal simult hozzá; másik kezét pedig a fia vállára tette.
Ravan még a selyemingen és a kabáton át is égetőnek érezte az érintését.
Hátra akart fordulni, és lesöpörni magáról a kezet, ami az egész birodalmat tartotta... De az egyetlen mozdulat, amit tett, az volt, hogy még jobban kihúzta magát.
Asav viszont határozottan közelebb húzódott hozzájuk, mintha a fiatalabb herceg távolléte feljogosítaná arra, hogy közülük valónak érezze magát.
A hadvezér leplezetlen várakozással figyelte, ahogy Narran, a Halál egyre közelebb sétál az assanhoz. A hóhér hatalmas pallost tartott a kezében; nehéz léptei alatt nyögtek a deszkák.
A tömeg visszafojtott lélegzettel figyelte az eseményeket.
– Dögölj már meg! – kiabálta be valaki.
Narran a magasba emelte a súlyos pallost. Ravan lehunyta a szemét, mielőtt lesújtott volna, ám a beállt csendben így is hallotta ahogy a levágott fej kétszer pattan a deszkákon. A fiú gyomra felkavarodott.
így múlt ki Evan Asssan
az utolsó lázadó törzsfő
– Észak a miénk! – üvöltött fel Brannon, és az aveanok még sokáig visszhangozták a szavait.
– Még egy patkány is bátrabban döglik meg, mint ezek – jegyezte meg Asav halkan.
A király még egy darabig fürdőzött az őt éltető ujjongásban, és csak utána szólalt meg ismét:
– Ami a többi hadifoglyot illeti: ők ezennel királyi kegyelmet kapnak... és egy lehetőséget arra, hogy ne csak rombolják a birodalmat, hanem építsék is! Öt holdfordulónyi dicsőséges munka vár rájuk a Királyi Bányákban, ami után szabadon hazatérhetnek majd.
Ennek a bejelentésnek már kevésbé örvendett a nép, de el kellett fogadniuk, hogy nem lehet mindennap kivégzés, elvégre ők mégsem barbárok.
– Ti pedig, testvéreim, ünnepeljetek! Mert a mai napon örökre beírtuk magunkat a történelembe! Észak urai vagyunk! – így búcsúzott a királya a közönségétől.
Mielőtt Brannon a feleségébe karolva elhagyta volna az erkélyt, még Asavhoz fordult:
– Közölnéd assan barátainkkal az örömhírt?
Asav önelégült vigyora szinte lelógott az arcáról.
– Boldogan, királyom.
Ravan pontosan tudta, miért ilyen lelkes.
Mert Brannon valójában így is halálra ítélte a foglyokat... csak lassabbra.
A Királyi Bányákban ugyanis egyetlen rab sem húzta tovább fél holdfordulónál.
V. fejezet >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó