|
Amikor lángba borult az éj |
az Éj utáni 245. holdforduló
a Fogyatkozás Havának 12. napja
Adara álma nyugtalan volt: az éjszaka nagy részét forgolódással töltötte; időről időre felriadt, ám egy pillanattal később újra visszazuhant az öntudatlanságba. Amikor végre felküzdötte magát az ébrenlétbe, egy szemvillanásig még kábán feküdt, a fülében visszhangzó sikolyokról pedig azt hitte, még az iménti zavaros álomhoz tartoznak. A dolog ott kezdett gyanússá válni, hogy mikor kinyitotta a szemét, még mindig hallotta őket.
Ásítva ült föl, és kinézett az ablakon.
A tomboló lángok visszatükröződtek a szemében.
A tűz felkúszott a szomszédos épület falán, már a tetőgerendákat nyaldosta. A faluból mindenhonnan sötét füstoszlopok törtek az ég felé; a horizont alja lángoktól aranylott, mintha a nap tévedésből az éjszaka közepén kelt volna fel. Az utcákon sötét emberalakok meneteltek, átgázoltak hamun, pernyén és holtakon, páncéljuk lemezein megcsillant a fény…
Az északi népek közül csak az aveanok viseltek fémpáncélt.
Csakhogy a fegyverszünetből még hátravolt öt nap. És az aveanok is letették az Ősök Esküjét. Nem támadhattak... nem lehettek ott... az Ősök Esküje megszeghetetlen...
Adara lerúgta magáról a takarót, és kiugrott az ágyából.
Itt kiesett néhány pillanat. A következő emléke az volt, hogy a folyosón áll ikerkardjaival a kezében, és az apja szobájának nyitott ajtaját bámulja.
Evan Assan azonban nem volt sehol.
Adara sarkon fordult, és lerohant az emeletről. Nem tudott tisztán gondolkozni. Újra kislánynak érezte magát, csak az járt a fejében, hogy meg kell találnia az apját, meg kell találnia… Mintha a férfi jelenléte bármit segített volna azon, hogy az aveanok megtámadták őket, felgyújtották a falujukat és most a szeretteik üvöltésétől hangos az éjszaka.
A lépcsőfordulóban majdnem belerohant két felfelé igyekvő katonába.
Adara egy pillanatig sem habozott, amikor meglátta őket; pontosan azt tette, amire kiképezték: gyilkolt.
Az első aveannak még felocsúdni sem volt ideje: a lány kardja behatolt a mell– és vállvértje közötti keskeny résen, és átdöfte a szívét. A második Adara felé szúrt, de ő elhajolt, és egyetlen csapásból kettészelte a férfi nyakát. A levágott fej legurult a konyhába.
Adara átugrotta a hullákat; egyetlen pillantást sem pazarolt rájuk.
Nem most ölt először.
Ám most először semmi bűntudatot sem érzett.
Csak az zakatolt az agyában, hogy meg kell találnia az apját…
…és Sorent.
A fiú volt a második értelmesnek nevezhető gondolata.
de mi van, ha ők már meg-... NEM!
nem nem nem
Az egész földszint félhomályba burkolózott; minden nyíláson és repedésen füst szivárgott be. Ráadásul valaki berúghatta az ajtajukat, mert az már csak egy zsanéron lifegett – de mikor Adara feltépte, az az egy is megadta magát. A fenyőajtó hangos puffanással találkozott a konyha döngölt padlójával.
Adara megtorpant a küszöbön.
Az elé táruló látvány szinte arcul csapta. Úgy érezte, mintha kirántották volna a talajt a talpa alól, és hirtelen a Mélység legsötétebb bugyraiba zuhant volna.
Fegyveres katonák masíroztak az ismerős kis utcákon; fényes páncéljukat korom és vér pettyezte. Zavarodott, hálóruhás alakok vették fel velük a küzdelmet; a szomszéd nő ágseprűvel próbálta távol tartani támadóit, kislánya kétségbeesetten kapaszkodott a szoknyájába.
– Anya, ne hagyd! – sikította.
Adara születése óta ismerte azokat, akik most üveges tekintettel hevertek a sárban… halálukban meglepetés és borzadály különös keveréke ült ki az arcukra. A Rév kovácsmestere pont a törzsfő háza előtt feküdt, mellkasát sajátkészítésű kardja döfte át.
Fájdalmas, rettegő ordítások visszhangoztak az éjszakában, amiken néha áthallatszott az aveanok csatakiáltása:
– A királyért!
És a tűz elemésztett mindent; a tetőgerendák recsegő sóhajjal adták meg magukat, az épületek önmagukba roskadtak; a lángok egymás után falták fel a masszív faházakat. Parázs és szikrák piruetteztek a levegőben; a sűrű füst csípte a lány szemét.
A szemközti házból kivonuló katonák megtorpantak, mikor észrevették Adarát. Acélkardjukat felemelve, ráérősen indultak meg felé.
A lány nem várta meg őket – ordítva rontott rájuk.
És hamarosan két újabb hulla rogyott a lábai elé.
Kardjáról vér ömlött, a szeméből könnyek – talán a füst miatt, vagy...
Vagy.
Azt hitte, a kiképzése végleg kiölt belőle minden gyengeséget, és elég áldozati szertartást nézett végig ahhoz, hogy őt már semmivel se lehessen megrendíteni. De miután látta, ahogy a szomszéd kislány a földön heverő anyja vállát rázogatja, és zokogva könyörög neki, ébredjen fel... a nő pedig még holtában is a törött seprűt szorongatja, amivel az imént a gyerekét védelmezte...
Adara úgy érezte erre semmilyen kiképzés nem készíthette volna fel.
Az emberek pánikba esve, zavarodottan futkostak mindenfelé, de úgy tűnt a legtöbben a főtér felől menekültek – így hát Adara arrafelé indult.
Úgy gondolta, ott találja majd a legnagyobb küzdelmet.
És talán az apját is. Sorent. Valamiféle szervezett ellentámadást.
Átverekedte magát a szűk utcákon; áttört a füst, a tűz és a katonák sorfalán. Több seb borította a testét, mint amennyit számon tudott volna tartani, de nem érzett fájdalmat. Valószínűleg még az Égiek serege is édeskevés lett volna ahhoz, hogy most megállítsák.
Néhány házzal odébb, a szeme sarkából pillantotta meg egy alacsony, kövérkés nő holttestét. A halott kinyújtott kezekkel feküdt az otthona küszöbén, mintha utolsó lélegzetvételével áldást mondott volna a támadóira. A Rév gyógyítója volt, aki a beavatásán megesküdött, hogy sohasem vesz majd el emberi életet. Nem volt nála fegyver.
ne nézz oda!
tovább!
Egy égő férfi rontott ki az egyik házból, és a földre vetette magát, hogy eloltsa a ruhájába... hajába... bőrébe kapó lángokat. Sikolya nem hasonlított emberi hangra.
ne nézz oda!
akkor
mégis hová nézzek?
tovább!
Öregember térdelt egy kisgyerek holtteste mellett. Bár körülötte tűzvihar tombolt, az emberek pedig egymást ölték, ő nem moccant, csak meredt maga elé üveges tekintettel. Semmilyen sérülés nem látszott rajta, valahogy mégsem tűnt élőnek.
csak
tovább
Adara halált osztott, amerre járt, és egy idő után már nem számolta, hány életet vett el. Saját és ellenségei vére borította, meg korom, rengeteg korom.
Végül a főtérre jutott.
Középen, a tűzrakóhely mellett, kissé megdőlve, de még mindig ott állt a cölöp, amihez az avean foglyot kötözték a reggeli szertartásnál. A hullája most is ott csüngött ernyedten, szája elnyílt, feje a mellkasára bukott.
De már nem ő volt az egyetlen halott a téren.
Az aveanoknak még arra is maradt idejük, hogy a tetemeket halomba rakodják; a hullahegy magasabbra nőtt egy embernél. Karok, lábak és fejek kusza összevisszasága, amikhez néha még test sem tartozott... mintha egyetlen, torz teremtménnyé olvadtak volna össze halálukban. Az arcokra örökre ráfagyott a kimondhatatlan iszonyat.
Tényleg itt volt a legnagyobb küzelem.
Volt.
Adara nem is tudta, mire számított, mikor idejött. Ha az apja, Soren, vagy az assan harcosok itt is voltak valaha, mostanra már mind halottak.
A lányt csak vérözön és ellenséges katonák várták.
A Rév szívében több mint két tucat avean posztolt; a támadás vezetőjét állták körül. A középen ácsorgó férfi a testőreiénél jóval díszesebb páncélzatot viselt; övéről kardok és tőrök garmadája csüngött, hátára lándzsát erősített – de látszólag még egyik fegyverhez sem nyúlt aznap. Jól fésült, hullámos haja, és hegyes kecskeszakálla túl ápolt volt egy átlagos katonához képest.
Adara még sosem látta őt azelőtt, mégis jól tudta, kivel áll szemben: Asav Aveannal, Észak önjelölt királyának kedvenc hadvezérével.
Azzal, aki ma több száz assan megölésére adott parancsot.
Azzal, aki most végignézett az általa okozott pusztításon… és elmosolyodott.
Adara nem tudta, hogy létezik akkora gyűlölet, mint amekkorát ő érzett ebben a pillanatban.
Sem akkor, sem később nem tudta szavakba önteni, mit kívánt a férfinek. Biztosan nem halált – túl könyörületes lett volna átengedni a lelkét a Mélység szörnyetegeinek. Adara pedig nem hagyhatta, hogy a Kárhozottaké legyen mindaz, ami a népének járt: Asav sikolyai és könyörgése.
Adara össze akarta zúzni.
És még ez sem lett volna elég.
Nem gondolkodott, mikor rárontott a hadvezérre.
Nem érdekelte, hogy vagy huszonöt ember áll közöttük, csak le akarta törölni azt az önelégült kis mosolyt Asav képéről.
Adara rávetette magát az első testőrre, és a lendülettől mindketten hátrazuhantak. A lány alkarját végighorzsolta a páncél egy kiálló illesztése, de a fájdalom nem lassította le a végzetes csapását; belevágta a pengét az ellenfele védtelenül maradt nyakába.
Két katona érkezett a társuk megmentésére, de ők is hamar hasonló sorsra jutottak: Adara egyszerre szúrt hátra a kardjaival. A fegyver húsba szaladt, és csontot ért, a lánynak pedig meg sem kellett fordulnia, már a gurgulázó-öklendező hangokból is tudta, hogy halálos találatok voltak.
A földre vetette magát, és elgördült egy lándzsahegy útjából. Egy avean katona átesett rajta, páncélos teste nagyot puffant a sárban.
Alig egy pillanattal később már megint talpon volt, és újabb rohamra indult Asav Avean ellen.
Sosem jutott el hozzá.
Még három testőrrel végzett, mielőtt a túlerő felülkerekedett rajta; de azután is küzdött, hogy a kardjait kiverték a kezéből.
Egy katona megpróbálta leteperni, mire a lány hatalmasat rúgott a férfi arcába. Hangos reccsenés jelezte, hogy egy jól irányzott nyaktöréssel a hetedik testőrt is a Mélységbe küldte. A katona feje hátracsuklott, nehéz teste ernyedten zuhant a lányéra. Adara undorodva lökte le magától a hullát.
Fájdalmas kiáltások kísérték minden mozdulatát. Ha kellett, karmolt; ha kellett, harapott – úgy belemélyesztette a fogát az egyik katona kesztyűs kezébe, hogy csontot ért. Az aveanok barbároknak nevezték a másik három törzset – örülhettek, mert Adara ezúttal valódi barbár módjára harcolt.
De nem győzhetett.
Végül legyűrték – karját hátracsavarták, és térdre kényszerítették őt azon a földön, ami a népe kiontott vérétől vöröslött.
Asav lusta undorral pillantott le a küszködő lányra. Adara ismerte ezt a tekintetet: az apja ugyanígy nézett az avean foglyokra… mielőtt kivégezték őket.
Állta a pillantást.
– Hitszegő avean patkány – hörögte. Alig ismert a saját hangjára, mert az reszelős és rideg lett, mint egy örökjég penge. Minden szótagjából sütött a fenyegetés.
De Asav nem zavartatta magát.
Teljes lelki nyugalommal hajolt le a lány egyik félrerúgott kardjáért, és elgondolkozva vette a kezébe. Azután Adara álla alá illesztette a hegyét
Az örökös egész testében remegett – a haragtól.
– Hitszegő? Ugyan. Még a magadfajta barbárok is tudják, hogy az Ősök Esküje megszeghetetlen – közölte Asav, majdhogynem közömbös arccal. – A szerződésünk szerint nem csaphatunk össze assanokkal a nyílt tengeren, és nem hajózhatunk a kikötőjükbe. De arról szó sem volt, hogy nem köthetünk ki a szigetük túloldalán…
Adara előrelendült. A saját pengéje vágott a nyakába, és erős kezek nyomták vissza a földre, mielőtt elérhette volna az előtte álló, emberarcú szörnyeteget.
A férfi pillantása a kezében tartott, részletesen megmunkált kardra tévedt, aminek a hegyéről friss vér csöpögött.
– Csak nem Evan örököséhez van szerencsém? – érdeklődött, és végighúzta ujját az aprólékos, törzsfőhöz illő díszítésen. Ugyanaz a kovács dolgozott vele, akit nemrég leszúrtak Adaráék háza előtt.
A lány válasz helyett a hadvezérre vicsorgott:
– Megöllek!
A férfi leguggolt, hogy az arcuk egy vonalba kerüljön, de a markolatot nem engedte ki a kezéből. A tűz fénye torz árnyékokat festett az arcára – ebben a megvilágításban Asav avean úgy festett, mint a Mélység Kárhozottjai.
Talán tényleg az is volt.
– A barbárok olyan lehangolóak; sosem látnak tovább a vérnél meg a belsőségeknél... nem, Adara Assan, nem fogsz megölni, ahogy én sem foglak téged. Ellenben láncra verlek, és elviszlek magammal Jégvárosba. Teszek róla, hogy végre minden avean jól lássa, milyen szánalmas a fajtád. Hogy soha többé nem kell félniük a hozzád hasonlóktól. Végül pedig átadlak a királynak, és hagyom, hogy ítélkezzen fölötted. – Még közelebb hajolt, Adara a bőrén érezte meleg leheletét. – Én a helyedben nem számítanék irgalomra.
A lány felé kapott, de mielőtt elérhette volna, Asav felegyenesedett.
A testőreihez fordult:
– Vigyétek a hajómra!
A katonák durván talpra rángatták a lányt, aki hiába kapálózott, és sikoltotta el az összes Sorentől tanult szitkot, nem szabadulhatott.
Asav nem nézett utána.
A téren átvágó, kormos páncélzatú katonáját figyelte, aki jelenteni érkezett. A férfi mélyen meghajolt a felettese előtt, és Adara annyit még tisztán hallott a szavaiból, hogy az aveanok hamarosan áttörik a barikádot, amit a törzsfő és néhány harcosa emelt a Sámán kunyhója köré. Itt húzták meg magukat az utolsó ellenállók.
A lány tovább küzdött, miközben átvonszolták a téren, pedig már ő is tudta… ezt a csatát nem nyerhetik meg.
Sorennek igaza volt: az Istennő aznap elpártolt tőlük.
III. fejezet >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó